csontzene - Goethe és a fizetőpincér sokadik visszatérése

A csodálatos mandarin keletkezéstörténete egyike a legbonyolultabbaknak, az ezzel párhuzamosan zajló színpadi viszontagságai pedig nem tartoznak a magyar (és német) zenetörténet különösebben dicsőséges eseményei közé. A mű Bartókhoz képest szokatlanul sokáig készült, első vázlatai még 1917-ben keletkeztek, a hangszerelés 1925-26 táján történt, és a zongorakivonat egy részét - négykezes vagy kétzongorás verzióban? - Bartók Kósa György társaságában el is játszotta a Magyar Rádióban 1926. április 8-án. A cselekmény elég disznó (maga Bartók "csodálatosan szépnek" nevezte, fene az ízlését!) mivoltára való tekintettel (három stricije parancsára egy kurva balekokat csábít fel a lakására, akiket a csavargók szépen ki is fosztanak, ám egy arra járó Mandarinnal nem bírnak, hiába fojtják dunyhába és döfik le, a szenvedélyes délkelet-ázsiai férfi addig nem nyugszik, míg be nem fejezi megkezdett, de meggyilkolás miatti akadályoztatás révén félbeszakadt malackodását a lányka testén - vö. még coitus interruptus) a keresztény kurzus Magyarországán legfeljebb gondolni lehetett az előadására (ám a már kitűzött bemutatót 1931-ben többek közt Bangha páternek a Jézus Szíve-templomban tartott prédikációja miatt fújták le), míg korábban Kölnben, 1926-ban a premieren kitört példátlan botrány után maga az ottani polgármester hatott oda, hogy a pantomim lekerüljön a műsorról - Konrad Adenauer a szó szoros értelmében a szemébe röhögött Szenkár Jenőnek, a karmesternek, miután az tiltakozott és kijelentette, hogy Bartók műve a század egyik remeke. Magyarországon - erősen megszelídítve - előbb 1945-ben, aztán az eredetihez már közel álló formában meglepő módon éppen 1956-ban mutatták be, de - mint azt zenetudósok, valamint történészek egy felkészült kara kimutatta - ennek közvetlenül semmi köze nem volt a későbbi sajnálatos eseményekhez. Bartók még egy zenekari szvitet is írt, hogy legalább a zenét, a 20. század egyik legnagyobb művét eljuttassa a közönséghez, de hát tudjuk, mi a gyöngyök sorsa a disznók előtt, és talán ez is okozza, hogy a Zenegyűlölő a legkevésbé sem tartozik - ellentétben tévésmacival - korunk bejegyzett állatbarátai közé. Hála a nagy Brehmnek, no meg Darwinnak, a mai publikum már kilépett a sertéskorból, elindult a felegyenesedés irányába, és nem sajnál a befogadástól némi munkát, mely, mint Engelstől tudjuk, a kulcsa a majom emberré válásának. Még tovább léphetünk a törzsfejlődésben, ha elmegyünk az ezen a héten sem pihenő Ránki Dezső és Klukon Edit (képünkön) koncertjére, melyen A csodálatos mandarin négykezes változatát játsszák; a későbbiekben Bach és Bartók könnyebben érthető művei hangzanak fel (Zeneakadémia, február 15., 19.30). A héten még egy magyar zseni zongoraművei kopulálnak Bach-darabokkal, a LOW Fesztivál keretében Jan Michiels zongorázik Ligeti-etűdöket felváltva a Das Wohltemperierte Klavier részleteivel (Régi Zeneakadémia, február 20., 19.30). Nem rossz ötlet. Minden adott tehát, hogy végre megszegjük eddig bestiális szigorral betartott bornemisszaságunkat, és a hangverseny után ismét a számla fölé hajoljunk a fogadásunkra már régóta készülő fizetőpincérrel, akinek a zárórára búcsúzóul Goethe sorait készítettük elő Szőllösy Klára fordításában: "Gyermek, gyermek, eddig és ne tovább! Az Idő nap-paripái mintegy láthatatlan szellemektől korbácsolva ragadják el sorsunk könnyű szekerét, s nekünk nincs más hátra, mint bátran, erősen markolni a gyeplőt, és hol jobbra, hol balra tekintgetve, elterelni a kerekeket emitt egy kőtől, amott a lezuhanástól. Hogy merre visz az út, ki tudja? Hisz azt se tudjuk, honnan jövünk!"