Igazán zavarban van minden zenegyűlölő, aki a héten koncertre akar menni, az ajánlat a nullára zsugorodott Budapesten, vidéken meg még nem kezdődtek el a különféle fesztiválok. És mint a ZEBRA jelenti, esőnapok sincsenek és nem is lesznek; tikkadtan heverünk szobánk legmélyén a Tévésmacitól kölcsönkért jegesmedvénkkel, hideg pezsgőt harapunk a jégtáblákkal telerakott fürdőkádban, vízharmatos palackban mérgeskedő vodkát szürcsölünk vicsori mosolyú citromkarikákkal, míg addig zsugorodunk, mint képünkön Jacques Callot hegedűse.
Az új és egészen rémes műsorszerkezetű (sok gonosz agyrém mellett többek közt azt is divatba hozta valami zenegyilkos debil, hogy egyes művekből csak egy-egy tételt adnak, így például Schubert nagy B-dúr zongoraszonátájának harmadik tételét élvezhetjük 5-én reggel 6 óra 17 perckor!) Bartók rádió segíthet zenenyomorunkon, így 2-án hétfőn, amikor is hajnalban, a saját levünkben fokhagyma nélkül is tökéletesre pácolódva ébredve 6 óra 17 perckor már Vladimir Horowitz zongorajátékát élvezzük, hogy nem sokkal később a Nabucco Rabszolgakórusa melodikus egyértelműséggel döbbentsen rá kánikulai sorsunk reménytelenségére. De semmi baj, már csak alig húsz zuhanyozás, és 19.35-kor jöhet felvételről az idei Tavaszi Fesztivál egyik koncertje, az Akademie für Alte Musik hangversenye, melyen Vivalditól a Négy évszak hangzik fel; mi természetesen csak az 'sz és Tél tételekre kapcsolunk be. Másnap este nyolckor ismét a rádió előtt iszunk, hogy együtt énekeljük Violettával és Alfréddal a híres "Brindisi"-t Verdi La Traviata című örökbecsű dalművéből, melyet a nemrég nálunk is megcsodált öreg zenebohóc, Lorin Maazel vezényletével közvetítenek élőben a Milánói Scalából. "De mi nem megyünk", ahogy Bartók szarvasai mondják, mert a mi szarvunk nemhogy Milánóba, de még Balmazújvárosba se férhet be.
És ha már elegünk van a rádió varázsszemének szemléléséből, újabb vörös palackot nyitunk, és belemerülünk Hoffmann barátunk újonnan kiadott könyvének (Fantáziadarabok Callot modorában, I. kötet) olvasásába, és a hőgutában kiszenvedett rádiókészüléknek, Várnai Péter fordításában - mivel az pontosabb, mint a Horváth Géza által most újrafordított szöveg - ezt kiáltjuk az arcába: "Nincs olyan egészséges értelmű és érett gondolkodású ember, aki a legjobb művészt oly nagyra értékelné, mint a derék írnokot, vagy akár az iparost, aki azt a párnát tömte, amin a tanácsos ül a kastélyban vagy a kereskedő az irodában. Mert a cél itt a szükséges, ott meg csak a kellemes." A művészek őrültek, mondja ironikusan Hoffmann, mivel úgy vélik, hogy "a művészet megsejteti az emberrel magasabb rendeltetését". Et cetera, ebben a pátoszos, művészetvallásos modorban. Mi meg - nem híve immár semmiféle magasabb rendeltetésünkben - dermedt vidoran, mint Ady, elnyúlunk a zongora alatt.
