Nyáron mindig el lehet menni Martonvásárra, az egykori Brunsvick-birtokra, hogy meghallgassuk ezt a végképp nem szabadtérre való művet, ezúttal Ariel Zuckermann vezényli majd a Nemzeti Filharmonikusok élén július 12-én, 19.00 órakor. Aki még több szúnyogra, de egyben könnyebb muzsikára vágyik, az ugyanezen az estén a Vácrátóti Botanikus Kertbe tart (a Zenegyűlölő egykori könyvtárosi működésének egyik díszhelyére) és Jurij Szimonov dirigálásával hallhatja a Liszt-Wagner Zenekart. De persze az jár a legjobban, aki otthon marad, és egy pohár pezsgő társaságában Schillert búvárolja tovább: "A művész korának gyermeke ugyan, de szánhatjuk őt, ha egyszersmind neveltje, netán még kegyeltje is." Emiatt nem kell szánnunk Beethovent.
csontzene - Schiller nevel
Beethoven a meglehetősen rendszertelenül vezetett naplójában előszeretettel szólt tegeződve önmagához. Egyik legkétségbeejtőbb bejegyzése így szól: "Neked nem szabad embernek lenned, nincs semmi más, csak a művészeted." Akik fellengzősséggel s a "szent művészet" iránti túlzott rajongással vádolják vagy egyenesen kigúnyolják olykor emiatt, nem képesek felfogni, milyen iszonytató magányban dolgozott és élt ez az ember élete utolsó évtizedében.
Minden családalapítási terve kudarcba fulladt, senkije nem volt, se barátja, se szerelme, rokona se voltaképpen, mindkét szülője régen halott, egyik testvére meghalt 1815-ben, a másik Linzben élt. Önmaga elől menekülő mániákus költöző, az utolsó években 8 különféle helyen lakik Bécsben, de mindegyik háztartása romokban, totálisan kiszolgáltatva a különféle - szerinte tolvaj, piás és buja - házvezetőknek, bevételei kiszámíthatatlanok és rendszertelenek; ráadásul az 1820-as évek elejére szinte teljesen megsüketült, a környezetével csakis úgynevezett beszélgetőfüzetein át érintkezhetett, vagyis olyan zsákban élt, amelyből nem volt kilátás és oda sem láthatott be senki. Utolsó műveit - az egész zenetörténet legmerészebb lépteit - bár megírta, de a szó valódi értelmében soha nem hallhatta, csak a belső hallására támaszkodhatott, és ez gyakran vitte hallucinációkba. "De az embert éppen az teszi emberré, hogy nem reked meg annál, amit a puszta természet csinált belőle, hanem megvan a képessége, hogy a lépéseket, melyeket még a természettől vezetve végigjárt, az ész által újra megtegye visszafelé, a szükség művét szabad választásának művévé alakítsa át, és a fizikai szükségszerűséget morális szükségszerűséggé emelje." Hát Schiller (képünkön) ezen mondatát olvasva, Beethoven nyilván megérezte a jeles esztéta épületes szavaiban rejlő biztatást, és a kocsmába vezető utat - kedvence volt a Vademberhez címzett bejzli - bizony többször is megtette oda is meg visszafelé ugyancsak, és aztán, ha megrendelve fröccsét és megérezve az első, mindig mámorító kortyban a morális szükségszerűséget, megint elővette a kötetet, mely az Ember esztétikai neveléséről szóló leveleket közli, beleolvasva a harmadik levélbe, nyilván ekként olvasta félre a folytatást: "Magához tér érzékei szendergéséből, felismeri magát mint embert, körülnéz - és a kocsmában találja magát. A szükségletek kényszere vetette őt ide, mielőtt szabadságában maga választhatta volna e helyet, a szükség rendezte be a kocsmát puszta természettörvények szerint, mielőtt ő maga tehette volna meg ezt észtörvények szerint." De ekkor már valami kezd gyanúsan derengeni neki, és rádöbben, hogy a kocsma szót minden esetben az állam szó helyett vizionálta a szövegbe. Eszébe juthatnak Holz nevű ivócimborájának a beszélgetőfüzetbe beírt szavai: "Túl sok állam, túl sok egyház, túl sok pap, túl sok cenzúra, túl sok minden..." Felkacag, hazamegy, és bűntudatból megzenésíti Schiller Az örömhöz című ódáját, mely köztudottan a 9. szimfónia zárótétele lesz.
