Szinte már komolytalan, de megint Kocsis Zoltánnal kell kezdeni heti asztali beszédünket, hisz korunk legnagyobb magyarja minden képzeletet felülmúló akarással és erővel dolgozik (csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a Bartók Új Sorozat egyik CD-je a minap nyert nagydíjat Cannes-ban), és szolgálja a zene ügyét. Webern, Stravinsky, Bartók, Brahms, Soproni József, Jörg Widmann (és még sokan mások) művei után a Nemzeti Filharmonikusok élén ezúttal Gustav Mahler legmonumentálisabb (de korántsem legjobb) darabját viszi színre (ebben az esetben alighanem ez a megfelelő kifejezés), amely szám szerint a nyolcadik és az "Ezrek" szimfóniája becenévre hallgat. (A mű egyik legújabb felvételéről lásd Visszhang rovatunkat). A melléknév megfejtése egyszerű: az 1910. szeptember 12-én Münchenben megtartott bemutatón nagyjából 850 előadó működött közre, ebből 350 gyerek, csapjunk hozzájuk még nyolc énekes szólistát, külső zenekart, pár tucat harsonást, orgonát, mandolint, a szélrózsa minden irányába elszórva néhány hárfát - elég! Mahlernek nyilván nem volt, mert szövegválasztásában is a tébolyig ment. A Veni creator spiritus kezdetű középkori himnusz mellé még megzenésítette a Faust 2. részének zárójelenetét is, és még elgondolni is rettenetes, mit szólt volna az öreg Goethe, ha megjelent volna a sör és perec fővárosában, ahol egyébként a nézőtéren találkozott volna modern reinkarnációjával, Thomas Mann-nal, hogy Stefan Zweig, Arthur Schnitzler, Gerhart Hauptmann, Richard Strauss, Bruno Walter nevét már ne is említsük. Szóval nagy német-osztrák szellemi összeröffenés volt ez; maga a zeneszerző dirigált, az egekig nyúlt a Bratwurst (MűPa, február 8. 19.30). Aki pedig az előadóktól nem fér be a nézőtérre, az Kocsis nagy zongorista pályatársa, Ránki Dezső koncertjével vigasztalódhat, aki ugyanezen az estén Bartók 3. zongoraversenyét játssza (Zeneakadémia, 19.30). És nem elég ebből sem, e héten mindent túlhalmozunk, mert a zongorista Ránki család másnap matinét ad, amelyen a művész felesége, Klukon Edit és a hírek szerint káprázatosan tehetséges fia, Fülöp társaságában lép föl (Zeneakadémia, február 9., 11.00).
És hogy Gustavunk meddig ment a megalomániában, arra bizonyítékként néhány sor levelezéséből. Ezt például a 3. szimfónia programjáról írta: "Éppoly kevéssé lehet megmagyarázni, mint a világot. Ugyanis meggyőződésem, hogy ha Istent felszólították volna, adja meg műve, a Világ programját, akkor erre éppily kevéssé lett volna képes." Szerinte a 8. szimfónia eleje nem más, mint "az Univerzum, mely csengeni-zengeni kezd, mint a planéták és napok, amint pörögnek". Az egyik müncheni összpróba után ezt írta feleségének, a már sorozatunkban többször is szerepelt szívtipró Almának: "És látá az Úr, hogy ez jó!" Goethe azért nem volt ennyire nagyszájú, pedig kicsit több oka lett volna rá, és amikor a kábé negyven éve megkezdett Faust második részét 1831 augusztusában befejezte, és a kéziratot borítékba téve lepecsételte, ezt mondta: "Életem hátralévő részét immár nem tekinthetem másnak, mint merő ajándéknak, és alapjában véve most már teljesen mindegy, hogy csinálok-e még valamit." Így kell búcsúzni, mes amis. Na, de nem igaz, hogy erre nem csókoltak be Eckermann-nal minima két palack rajnait! Mondjuk tény, hogy nem a MűPa környékén laktak.
