A Zenegyűlölő Baráti Alapítvány, azaz a ZEBRA a múltkori csontzenére reagálva zárt levelet intézett a Zenegyűlölőhöz, melyben egyebek mellett leszögezi: barátjuk állításával ellentétben Wagner korántsem volt antialkoholista, egy-egy pohár jófajta rajnait hébe-korba igenis leküldött a torkán, és nem csak A Rajna kincse komponálása közben. Hogy a darab egy része víz alatt játszódik, ami kétségkívül kissé meglepő egy opera esetében, ennek nincs jelentősége ivási szempontból, a víz a ZEBRA jól megfontolt hitvallása szerint nem fogható fel szükségképpen az alkohol ellentétes princípiumaként. Ráadásul feltehetően nem a burkoltan zugivással vádolt Wagner, hanem a cikk fogalmazása közben maga a Zenegyűlölő fetrengett katzenjammeres jajokkal a díványon, mivel egy héttel előre hozta a voltaképpen most esedékes Wagner-napokra szóló ajánlót, azaz Fischer Ádám négy koncertjét (június 7-10.), melyen A Rajna kincse és A walkür szerepel a MűPában. Eddig a levél.
Arany szavak. És igazak, ha csak részben is. Mert elmondhatjuk: inkább legyen két Wagner-cikk, mint egy sem. Különösen, hogy a Mester nem tiltakozott volna a túlzott reklámozás ellen; egyik levelében például gátlástalanul jelenti ki A nibelung gyűrűje szövegkönyvéről: "A legnagyobb, amit költő valaha alkotott!" De hagyjuk a nagyzási hóbortot, melynek jellemzésére alkottuk meg az alábbi, a németül tudókat talán megörvendeztető szójátékot: Wagner nem a Wahnfried, hanem a Grössenwahnfried villában lakott Bayreuthban. Barátunk, Péterfy Jenő, aki 1889-ben éppen Gustav Mahler vezénylete alatt hallhatta először Budapesten A Rajna kincsét és A walkürt, másként vélekedett Wagner költői vénájáról, nyilván nem teljesen függetlenül másik szekundánsunk, Eduard Hanslick véleményétől, de annál mértéktartóbban: "Nincs olcsóbb mulatság, mint elővenni a szöveget és rámutatni azokra az alliteráló kakofóniákra, nyakatekert szóficamodásokra, melyektől a szövegkönyv hemzseg." Péterfy szerint Wagnert egységben kell látni, és akkor a szöveg, a zene és a színpadi látvány különös és nagyjából meggyőző szintézist alkot. A zene csak szuperlatívuszokban utazik: "A végleteknek, a fokozott szenvedélyességnek, az örök nyugtalanságnak zenéje, mely a jótékony középszert pillanatokra sem ismeri. S hogy a költőt s zenészt Wagnerben elválasztani nem szabad, azt egy egyszerű megfigyelés bizonyítja. Képzelhetné-e valaki Wagner operáit hangversenyteremben?" Péterfy kérdése szónoki, és ezzel bizonyítva is látja tézise egyik lényegét, miszerint Wagner a masinéria és a szöveg, a színpadi cselekmény nélkül "a zajos unalom megtestesülése" lenne. A maga korában ez aligha volt cáfolható. Ám azóta eltelt több mint száz év, az operajátszás és -befogadás alapfogalmai megváltoztak, mi már nagyon is el tudjuk képzelni Wagnert a koncertteremben, mi több, olykor egyenest úgy érezzük, a színpad részleges megvonása csak jót tesz művészetének. Fischer Ádám és a rendező Hartmut Schörghofer ennek igazolására tesz nagyszabású kísérletet. Utána pedig egyértelmű a helyzet: a korábban már feltételesen ajánlott, ám azóta valósággá vált Corvintetőn a helye minden istennek és istennőnek, minden sellőnek és nibelungnak. Még akkor is, ha ZEBRA tapasztalata szerint az óriástető összes vécéjét nyilván Alberich, a gonosz törpe tervezte a maga méreteivel meghökkentően egybevágóra.
