étel, hordó - Abdikler - A török étterem

Szedett-vedett emlékeink a török kosztról hellyel-közzel háromosztatúak. A Galata híd alsó traktusát most hagynánk is, bár a látvány ennél tágabb teret is megérdemelne.

Mert amikor átnéz az ember a fölső (átkelő) részről lelógatott horgászzsinórok függönyén, és tekintete elvész az Aranyszarv-öböl, a Márvány-tenger és a Boszporusz találkájának hajóktól és lélekvesztőktől zsúfolt forgatagában, nos, az valami leírhatatlan (azért mi megpróbáljuk: Efes sör és Jeni raki). A mindenféle európai városok török (és kínai és másmilyen) bejzlijei már sokkal inkább ide tartoznak. Van az a módi, hogy nagy, hátulról megvilágított tablón kinn van az összes étel fotója, névvel és árral. Ilyen a Teréz körúti Abdikler is, bár az árakat nem tüntetik fel. Szerintem nyugodtan megtehetnék - a mutató a pesti török átlagnál kicsit magasabban, de még az általános alsó középárfekvés alatt valamivel állna meg. A harmadik tapasztalat a számos fővárosi török kísérlet összegzéséből adódik: Budapesten török kosztot pusztítani érdemes, a kínálat olcsó és finom (szinte veri az egész mezőnyt). Szóval nincsen könnyű dolga egy új helynek (höhö, ifjú töröknek). Az Abdikler mondott portálja megnyeri az első fordulót: becsal. Belül nem túl tágas, de még elmegy, két szintjéből a fölsőn lehet dohányozni. A levegő valahol az állott és az olajszagú határán, a dzsekimet mindenesetre kivittem a kocsi csomagtartójába, mert este még randim volt a Csontzenésszel, s az megszólja az étteremszagú polgárt.

A műintézmény pizzéria is egyben, nyilván a hagyományos olasz-török barátság jegyében - ezt a lehetőséget azonban kihagytuk. Bárányhúslevest (650 HUF) és török lencselevest (500) kértünk török kenyérrel (100/db) - hát 1:2 lett az eredmény, a lencse jól hozta a szcéna sztenderdjét, de a bárány rágós (inkább rághatatlan) volt, a kenyér meg vagy háromnapos, kitartóan mikrózva. Inni, még szép, ajrant (joghurtital: 300) próbáltunk, mérsékelt sikerrel, nyilván nem értünk hozzá, de fene sósnak találtuk - nem volt ez minden helyen így eddig. Főételnek a tévedésből, tán a neve alapján helyi specialitásnak képzelt pulykamell Abdikler módra (1550) jutott az eszünkbe, a manó se gondolta volna, hogy az Izzó üzemi étkezdéjében és a Tanti menzája nevű retrótanyán is Abdikler módra sütnek-főznek, hisz ennél szokványosabb darabbal elég régen találkoztunk. Ám kétségkívül meg lehetett enni - szódával, mert a sós ajranra annyira szomjasak voltunk. A séf napi ajánlatából nekünk a húsos szárazbab (750) jött ki, nem is azért, mert annyira spórolni akartunk (a rendesebb kaják úgy valamivel 2000 fölött vannak), hanem azért, mert nem volt köfte, miszerint húspogácsa, aka fasírozott. Ezt a honlapon valamiért körtének nevezik, tán mert így van értelme, bár az is lehet, hogy épp ezért nem adtak - milyen pofát vágna a kedves kuncsaft a körte fedőnevű fasírt láttán? Mindegy, a bab megjárta - általános babfőzeléknek sok piros paprikával (vagy cayenne-i borssal, nem kérdeztük). Ám az mégis túlzás, hogy a legjobbnak a desszert, az ugyancsak hagyományosan török (és hagyományosan hóttédes) tejberizs (650) bizonyult.

Szóval az Abdikler egy elég rémes hely, intimitásokról faggatózó, de azért helyes felszolgálónővel. Természetesen Efes sört és Jeni rakit nem tartanak. Aligha leszünk törzsvendégek, holott Kemal Atatürk szobra itt áll, a szerkesztőség előtt. Most kibámulok az ablakon, és úgy rémlik, mintha kacsintana.