Új bányászfelszerelést kaptunk,felfedezhetjük hát a pokol legmélyebb bugyrait. Listánkon gyanús külsejű csárdák, hullámpala hamburgerezők, hűtőszekrényből kialakított pizzériák, konzervgyári salátázók. Farzsebünkben a tisztiorvos cimbora telefonszáma, a biztonság kedvéért magunkkal viszünk egy amatőr belgyógyászt is.
Rákospalotán, a Kolozsvár utcában ismerünk egy igazán végzetes helyet. Noha félhold, török gyereket hiába keresnénk, a hely vonzereje legfeljebb a péntek esti karaoke lehet, mert amit pizzaként kínálnak itt, valóban a gasztronómiai Mariana-árok, ennél mélyebbre nem lehet liftezni. Nem beszélünk a levegőbe: egyszer valamelyikünk - a legerősebb gyomrú és a legbátrabb - megpróbálkozott egy bolognainak nevezett förmedvénnyel, de nem bírt az elszenesedett agyaggalambbal, szégyenszemre visszaküldte. Az eset tavaly tavasszal történt, és egy visszaküldést bajos lenne "étel, hordóként" tálalni. De talán most több (kevesebb) szerencsével járunk, és végre jól megírhatjuk...
Hétköznapi sötétben közelítjük meg a helyet, első ránézésre semmit sem változott. Tipikus külvárosi családi ház, karakoe helyett most élőzenét hirdet jellegtelen cégtáblája. Zöldellő szőnyegpadlón, a nyáron üzemelő terasz felől közelíthető meg a bejárat, mielőtt kinyitjuk az ajtót, olyan érzésünk támad, hogy hamarosan egy átlagos hazai kocsmába lépünk. Szerencsénkre nem annyira hangos - vagyis az élőzenenem állandó szolgáltatás.
Ami a belsőt illeti, jóval barátságosabb a helyzet, bár sokszor láthatunk ehhez foghatót. De a bordóra festett falon nemcsak a közhelyben járó, régi, amerikai (Made In China) pléhreklámokat nézegethetjük, hanem a polcokra helyezett flaskákat is, melyek között a Kádár-címeres Tokaji aszúk, szamorodni keltik a legnagyobb feltűnést. "Profilváltás volt, pizzával nem szolgálhatunk", mosolyog a kifogástalan modorú, ifjú felszolgáló, miközben elénk teszi az ízléses étlapot. Nem hiszünk a szemünknek. A "Mexikó-közeli" különleges választékot bármelyik nagyzoló belvárosi gasztrokápolna szívesen vállalná.
Ennek jegyében választjuk a baconbe csomagolt miniborjú szűzsteaket babpürével (1900 Ft), mellékesen pedig elfogadjuk az étlapon nem szereplő ún. sült sajtokból álló ajánlatot olívaolajos salátával (1800 Ft). Mit mondhatnánk? Lenyűgöző látványban van részünk, mindkét fogás úgy fest, mintha a Mágikus Séf Magazin fotósának készült volna. És nemcsak a díszlettel lehetünk elégedettek. Azt ugyan nem tudjuk, milyen lehet élőben egy miniborjú, de nyárson feledhetetlen, miként a köret is. A sajtról pedig legyen elég annyi, hogy háromfélét is találunk a tálon, teljesen eltérő karakterű élményanyagot. A saláta friss, vagy legalábbis annak tűnik, hát ez sem gyakori január végén.
Hogy még nagyobb legyen az ámulatunk, a felszolgáló arra kér, feledjük az étlap desszertjeit, mert van most egy olyan különlegesség, amit nem könnyű elmagyarázni: rétestésztába csomagolt túrós palacsinta, neve még nincs, de nem is ez a fontos. Valóban nem fontos, mert így is feledhetetlen a tészta, amiben tényleg palacsinta lapul, de közben mégis rétes, és egy pillanatra sem akar kígyó lenni.
Lehet, hogy álmodjuk az egészet?
