Ki gondolta akkor, hogy huszonhét év múlva éppen róla nevezik majd el a menzát, irodalmi kávéházzá lép elő, "Mikszáth és Krúdy megszokott környezetévé"?
Tisztelet a tisztelgőknek, de őszintén szólva sejtelmünk sincs, hogy a névadáskor miért éppen Pilinszkyre esett a választás. Tudomásunk szerint ő inkább a szellemi táplálékok szakácskönyvében volt járatos - vele kapcsolatos vendéglátó-ipari asszociációnk is csak egyszer akadt, amikor pár évvel ezelőtt Berlinben egy kávézó reggelikínálatában megláttuk az ún. "egzisztencialista menüt". A presszókávéból és egy szál cigarettából álló "sor" csak 1 euróba került.
Ehhez képest a Pilinszky Caféban tilos a dohányzás.
Cserébe méregdrágának tűnő, faburkolatú berendezés, fehér abroszos asztalok, kellemes növényzet, vagyis olyan polgári miliő fogadja a vendégeket. Nehogy már összefüstöljék mindenféle költők!
Azonban nem csak a névválasztás miatt tűnik félreértésnek az egész. Régi meggyőződésünk ugyanis, hogy a régmúlt kávéházainak lekoppintása Pilinszky nevének emlegetése nélkül is felesleges erőlködés. Hiába rendeznek a pincében kulturális eseményeket, és hiába tesz meg mindent a személyzet, hogy a vendég kedvében járjon, ha annak a bizonyos spiritusznak, ami szerethetővé varázsolhat egy helyet, a leghalványabb jelét sem észleljük.
Sajnos ez a sterilitás jellemző az ételekre is. A fokhagymaleves (700 Ft) pontosan olyan, ahogy a szakácskönyvben megírták, mégsem mondanánk élvezeti cikknek, miként a jó nevű, hárommagos bundában készült harcsafilét (2900 Ft) sem. Pedig vele sincs baj, friss és ropogós, a hozzáadott fetás saláta sem csalódás. Csak éppen egy ilyen kombináció így elkészítve inkább az IKEA áruház éttermébe illene, nem pedig irodalmi kávéházba.
Unatkozom. Kérem a köpenyem!
