Ha azt mondjuk, futószalag, arról először Henry Ford T-modellje ugrik be az embernek, utána meg talán még Chaplin is. De ha azt mondjuk, kaiten, akkor a hatás elmarad, rosszabb esetben azt felelik rá, hogy konicsiva, széles vigyorral. Pedig a két szó ugyanazt jelenti. Utóbbit azonban magyar nyelvterületen leginkább csak kulináris összefüggésben lehet hallani - ez a futószalag a hiperaktív pincéreket és a terülj-terülj-asztalkám jelenségét hivatott gépesített formában összetalálkoztatni és egyúttal helyettesíteni. Remek ötlet: előbbit hús-vér formában nem szíveljük, utóbbiért azonban - naná - odáig vagyunk.
A kaitenéttermek nem lepik el a várost, sőt még a japán konyha akármilyen képviselői, így akár a szusi-bárok is igen bátortalanul állhatnának csak szembe a kínai és töröknek vagy más arab országbelinek mondott étkezdék hadával, ha az itthon fellelhető keleti konyhákat próbálnánk hadrendbe állítani. Mindenesetre a Wasabi ilyen, s egy ideje a Szépvölgyi úti első - igen sikeres - étterem után megnyitotta új kirendeltségét Debrecenben és a pesti Podmaniczky utca és a teaházakkal zsúfolt Jókai út sarkán is. Utóbbi szemben egy görög étkezdével - kár, hogy ritka a görög-japán focimeccs, a két vendéglátóegység között olyankor bizonnyal vágható volna a feszültség.
Ide, a hatodik kerületi Wasabiba ültünk be tehát, persze előzetes asztalfoglalás után - örömmel nyugtázzuk, hogy stréberségünk nem volt hiábavaló, a hely tele van. A recepciós kisasszonyon túl visszafogott elegancia fogad: a berendezés nem tukmálja a keletiséget - a mutatóból a falra szegezett egy-két japán írásjeles zászló még épp innen van az ízlés határán -, a berendező nyilván tisztában volt azzal, hogy ostobaság volna a vendég figyelmét elterelni a fő attrakciótól, a terem közepén a repülőterek csomagkiadójára emlékeztető, ám kétszintes, felül fűtött, alul hűtött futószalagról (pardon, kaitenről). E mellett foglalunk helyet - mint mindenki -, s vadászösztönünket is kiélve kapdossuk el a szimpatikus, apró adagokat a hatvanféle szusiból, maki tekercsből, kimcsiből, gyümölcsből és deszszertből. A Wasabi ugyanis "all you can eat" étterem (csak "eat", az "and drink" nem figyelmetlenségből maradt le), hétköznap ebédidőben 3790 forintért, máskülönben 4790 forintért annyi kis tálkát pakolunk az asztalunkra a kétféle gyömbér, a wasabi és a szójaszószos edényke mellé, amennyit akarunk (a kiürülteket pedig a hangtalan és gyors pincér másodperceken belül elszállítja). Ez pedig remek játék - nem "egyszerű" gasztroélvezkedés, mint másutt, hanem játék -: kellőképp hülyének érezheti magát például az ember, amikor a tápiókás kókusztejleves és a vörös szójababmousse után tízperces gondolkodás révén jön rá, hogy a már félig elfogyasztott, furamód ízletes, neonzöld leves valójában nem egyébből készült, mint az egzotikus alma nevű gyümölcsből. Ahogy játék az is, hogy a máskülönben soha nem elegyített, megannyi közel- és távol-keleti ízt váltogatjuk percenként; s kissé addiktív, ha ottlétünk végére megtanuljuk, mi micsoda, és percekig figyeljük a futószalagot, hogy újra találkozzunk kedvencünkkel. S az ízekre sem lehet egy rossz szavunk sem. Mondom, remek móka, jó játék.
