"Ha a szabadok közt valaki mást tesz, mint amit mond, és mást mond, mint amit gondol, az elpusztul." Fekete István regényhősével nemcsak a cégtáblán, az asztalsort elválasztó páfrányosban is találkozhatunk. Teljes életnagyságban, muskátlik, szúnyogriasztó lámpások és napernyők erdejében. Elég ránézni a gipszmadárra, hogy jókedvünk legyen, de a háziasszonynak tűnő felszolgáló hölgy még a műalkotáson is túltesz. Amikor arról érdeklődünk, milyen a kimért fehérbor, bölcsen csak annyit mond: "Akik iszszák, azok szeretik."
Mivel a "szeretők" közül nem látunk senkit a vasárnap este felig megtelt teraszon, itallal inkább nem kísérletezünk - a sajtleves (590 Ft) azonban megállíthatatlanul érkezik asztalunkra. Kívánságműsorunk első száma - nem nagy szám. Mintha lenne valami íze, de inkább arra emlékszünk, hogy "töltelékként" nyúlós, kanállal vághatatlan, összeragadt reszelt trappistát és néhány kukoricaszemet adtak hozzá - vajon miért?
Egyesek szerint a kételkedés emelte ki az embert az állatvilágból, egy gólya például sohasem rendelne étlapról. A válogatott fogások láttán, de főleg addigi tapasztalatunk birtokában inkább lennénk szárnyasok, mint itteni olvasnivaló; döntésünk megfellebbezhetetlen.
Jöjjön, aminek ilyenkor jönnie kell, a kétszemélyes tál (3750 Ft), amit természetesen Kelének hívnak. Ennek ellenére békacombot nem találunk rajta, rántott gombafejet, "borjúbécsit", ananászos pulykát annál inkább, de ha rangsorolni kellene, fordítva mondanánk: a pulyka vállalható, a "borjúbécsi" már a húsjegy-kategória, a teljesen ízetlen rántott gombáról meg csak azért nem mondjuk, hogy olyan, mintha nem is lenne, mert a "semmi" nem égeti ennyire a nyelvet. De van itt még valami a tálon - az átlagos sült krumpli és rizs mellett -, ami említést érdemel. Az ún. "palotai" tarja, ami mindenért kárpótol. Rendhagyó módon sajt borítja, de nem "nyomja el", nem is zavarja össze. Most bánjuk csak, miért nem a különlegességi vonalat erőltettük már az elején. A csodatarja ugyanis azt bizonyítja, hogy a Kele jelentős tartalékokkal rendelkezik - igaz, nem azoknak, akik beérik a szokásos étlapozással. Ha ennyire fantasztikus a palotai tarja, milyen lehet a somogyi töltött gombóc, az őrségi csárdás szelet vagy a parasztsajt?
Desszertet már bátrabban választunk. Noha nem értjük, hogy a déligyümölcs-darabkákkal és vaníliapudinggal megbolondított túrós palacsinta (600 Ft) mitől szatymazi, a gesztenyés-puncsos-tejszínhabos (600 Ft) pedig miért nagymarosi, de hát annyi minden van még, amit nem értünk. Különben is, kit érdekel, ha utána mind a tíz ujjunkat megnyaljuk?
