A múlt héten, Szegeden - bár lett volna épp elég dolgunk - így hozta az élet. És mivel a Tisza még egyáltalán nem minden gyanú feletti vízállású, maradt a kézenfekvő helyszín, amiért nem biztos, hogy kell 170 kilométert autózni.
Nem mintha a szegedi strandnak - aquapoolnak vagy minek - szégyenkeznie kéne. Látszik rajta, hogy a közelmúltban érkezett ide a tatarozó wellnesshullám, büszke is lehet rá kabinos, úszómester, de - és reméljük, ezzel nem sértünk meg senkit - a csoda nem itt kezdődik. És nem is az objektumon belüli, tipikusnak, ám harminc fok felett nem éppen bizalomgerjesztőnek tűnő - különben teljesen rendezett - vendéglátóhelyeknél. Így hát kora alkonyati távozásunk után valamelyik legendásnak mondott belvárosi egység felé vennénk az irányt. Amit a tűző napos bejáráskor nem láttunk, most szinte elénk toppan. A strand parkolójának túloldalán takaros házikó, rajta felirat: Kertvárosi vendéglő.
Persze a maga módján ez is tipikusnak mondható, de első ránézésre több jelentést is feltételezhetünk. A szerény, de lényegre törő elnevezés kocsmázást sejtet, a külső alapján pedig a régi idők rossz emlékű vagy éppen az oly sokszor megénekelt, aranykeretbe foglalt kerthelyiségeire is gondolhatunk. Nos, sem ez, sem az. Nincs nótaszó és pecsétes kabátot viselő pincér. Ittas egyén pláne nincsen. Igaz ugyan, hogy a zöld a domináns szín, nem vitték túlzásba a kockásabroszozást. Szerény, a maga módján hangulatos, ám összhatásában nem különösebben izgalmas kertben foglalunk helyet, s örömünkre szolgál, hogy a felszolgáló hölgy lelkesedése cseppet sem tűnik erőltetettnek.
Noha sehol sincs az megírva, hogy egy ilyen helyen a gombalevesnek sűrű, vörös, tejfölös bivalynak illik lennie, az őzbarna vargányakrémlevest (650 Ft) metélőhagyma dekorációjával meg sajtos pirítósokkal stílustörésnek érezzük. És egy kicsivel forróbbnak a megengedettnél. A két- (valójában három-) személyes szárnyastálnál (4500 Ft) viszont már egyértelmű, hogy a Kertvárosiban nagy ívben kerülik a tradíciót. A grillezett pulykás, panírozott csirkés, jércés bőségszaruban a hangsúly a töltelékeken van: spenót, feta, füstölt sajt, olajbogyó és még számos elem a húsba ásva, ám mégsem lehetünk maradéktalanul elégedettek, az újító szándék ugyanis anyagbeszerzési akadályokba ütközött, így az adalékokról inkább a közért jut az eszünkbe, nem pedig valamiféle napfény ölelte mediterrán vidék. Ugyanez a helyzet a desszerttel is. Remek ötlet áfonyalekvárral, fagylalttal bolondítani a gesztenyepürét (690 Ft), de ezt egy csúf, novemberi estén odahaza megtehetjük. Lehet, hogy jobban jártunk volna a halászlével?
