tévésmaci - Távolról tevék

Amikor Sztupa és Troché rövid ideig a Sigurcello Cirkuszszal utaztak, egyszer találkoztak egy magyar emberrel is. Pribitek Lajos az interlakeni sportplatzon vert táborukba jött el egy szép csendes délutánon, mikor az artisták lakókocsijuk lépcsőjén üldögéltek, s önfeledten bámulták az Eigert, a Jungfraut és a Mönchöt, vagy csak úgy néztek maguk elé.

Az óriás evett. Pribitek határozottan odalépett az erőművészhez, s az igazgató felől próbált tudakozódni, a gyerekek kiabálva szaladtak hozzá: egy sün van a zakója alatt, egy sün! Kétségtelen, Pribitek Lajosnak volt egy száma, a repülő sün. Sztupa és Troché később látták is, hogy a direttore kocsijából röpül ki nagy ívben a sün, de másra gondoltak, vagy teljesen lekötötte őket a Jungfrau. Nézze, tele vagyok én állatszámokkal, van papíron számoló kacsám, és a műlovarnő zebrákkal és tapírokkal is csinálja, hogy a bokszoló mókusokról már ne is beszéljek, ellenben egy ügyes könyvelőre nagy szükségem lenne, valami ilyesmit mondhatott Porfirio Sigurcello, mert Pribitek végül ott ragadt, főkönyvekkel és füzetekkel látták aztán, könyökvédőben környezte sűrűn az igazgatói kocsit. De délutánonként, mikor a próbáknak, tréningeknek vége volt, s a trupp a kocsilépcsőkön üldögélve várta az előadás kezdetét, ő is kiült a többiekhez, és sértett képpel röptette a sünt. A sün bumfordi volt, és elég béna is, de tagadhatatlanul tudott repülni, nem hosszan vagy messzire, de egyértelműen szállt. Mondjuk a landolása kifejezetten röhejes volt, de minden artista szerette nézni, ahogy igyekezett a légtérben. Mi is elnéznénk szívesen, de nekünk csak a tévé jutott.

Pénteken (25-én) egy kötelező kűr a brutálisan túlértékelt filmek világából, este hétkor a Dunán: A tizedes meg a többiek. Nyolckor válthatunk az HBO-ra, A bagoly kiáltása egy tavalyi nemzetközi Highsmith-adaptáció üdítően ismeretlen nevű színészekkel. Mondjuk, szólhatott volna valaki a fordítónak, hogy a regény már jó rég megjelent magyarul Huhog a bagoly címmel, de ki néz ilyen kicsiségekre. Éjfél előtt, ha visszanézünk a Dunára, elcsípjük az Íme, itt vagyok c. 2003-as olasz filmet, melyben négy harmincas lúzer ciceréli a rezet.

Szombaton nagy tévézés lesz itt, csak estig kell kitartani, s jön a bőség zavara. Ami az egészben tuti, hogy a Dunán ezredszer is megnézzük A klastrom titkát fél nyolckor, a többi azonban fakultatív. Mér' nézzük, mér' nézzük? Mer' Austen. Az m2-n fél tíz előtt kezdődik A kis hordó, és rögtön utána jön Az ékszer. A Maupassant-sorozat e két darabját a nagy Claude Chabrol rendezte (már ha az író neve önmagában nem lenne eléggé elrettentő). Én azokat is megértem, akik tíz előtt a Dunára mennek megnézni Clint Eastwood öregkori westernjét, a Nincs bocsánatot, bár tudjuk, hogy azt mindenki látta már a moziban. Nyilván a címe miatt bukunk a Maupassant-ok után a kettesen zúzott német krimire: Seherezádé a rendőrségen, de nagy mágnes a tíz perccel később (22.35-kor) kezdődő Police Python 357 is a Filmmúzeumon.

Vasárnap a '31-es Címlapsztori (a kettesen éjfélkor) rendezőjének a nevét úgy tudják meg, ahogy én (kikerestem a világhálón). Nem sokkal lesznek okosabbak tőle, ezért bedobnám, hogy Adolphe Menjou zúzza benne, de menjünk tovább! Évismétlőknek ott a Ponyvaregény a Dunán 22.05-kor.

Hétfőn A nagy meccs című 2005-ös spanyol film csak valami gyenge szerkesztői vicc lehet este fél kilenckor a Dunán, hisz tudjuk, hogy már a nyolcaddöntők mennek a közszolgálati konkurencián. A film persze egy marhaság, melyből kiderül, hogy az egzotikus helyek lakói is szeretik a foci-vb-t.

Kedden újabb kínos kötelesség a túlértékelt kategóriából, Hideg napok fél kilenckor a Dunán.

Szerdán a filmekkel fáradhatatlanul kísérletező Duna Tv 23.30-kor próbálkozik újra a Viola csókjával, amely 1998-as olasz filmben Asia Argento lesz a mediterrán Franka Potente, és botcsinálta bűntársaival nyélbe üt egy menekülős lémegalolát.

Csütörtökön lesz valami venezuelai film este a Dunán, ha akarnak, nézzenek utána, de én már nem nézek. Tévét egyáltalán.