tévésmaci - A sül gyöktényezős alak

  • .
  • 2009. október 1.

Trafik

Ómafa úr a Tanácsház téren szállt fel a HÉV-re, pontosabban kapaszkodott, hiszen a lépcsőkön is fürtökben lógtak az emberek, fájront volt a gyárban, az 1-es kapun dőltek ki a népek. A tuja már a Karácsony Sándor utcánál tömve volt, a kalauz nem tudott haladni, állt bepréselődve valahová.
Ómafa úrnak épp erre volt szüksége: hogy erzsébeti legyen a HÉV, és ne Boráros téri. Hogy az alsó lépcsőn csimpaszkodjék. Ómafa úr ugyanis nem tervezett egy megállónyit sem közlekedni. A Rákóczi út és az Ady Endre utca sarkán, a "kanyarban", ahol lassítunk, le akart ugrani a mozgó járműről. Szokása volt ez neki, s e szokásával nem is volt a környék Robinsonja. Ami azt illeti, Csepel sem egy lakatlan sziget. A HÉV tempósan zötyögött, el a rendőrség, el a bíróság, az épülő négyemeletes előtt, aminek még csak az irdatlan munkagödre látszott. Aztán jött a kanyar. Ómafa úr kicsit párhuzamba fordult a lépcsővel, elengedte a kapaszkodót, és zsupsz, leugrott, futott pár lépést még lendületből a lusta HÉV mellett, aztán élesen átvágott a sarkon, a Sallai Imre utca felé. Mi meg elhúzunk tévézni.

Pénteken (2-án) a Duna tévé ismét felveszi minden idők legjobb tévésorozatának, a Drótnak a szálát, s belevág a harmadik évadba, ami a Baltimore-i városháza belső küzdelmeit mutatja be, természetesen régi barátaink, a sarkon drogot áruló fekák közreműködésével. Délelőtt volt - szégyellem is szóba hozni - a tv2-s matinén, 11.25-kor Az Ezüst-tó kincse, amivel az a főbaj, hogy emlékszem az első magyarországi tévés felbukkanására. Ezeket a hatvanas évek elején készült NSZK-s May-adaptációkat a hetvenes évek első felében mindig március 15-e délelőttjén adta a tévé, hogy ezzel is távol tartsa az éretlenebb fiatalokat az ünnepléstől.

Szombaton az m1-en megnézem (23.05-kor) a Tranzitbüfé című feliratos iráni filmet. Aki rajtam kívül is akar feliratos filmet nézni, annak ott lesz este nyolc huszonötkor Az utolsó szabadtéri mozielőadás című 2004-es kínai film. Mik ezek? Nézzenek utána velem a neten! Ellenben az m2-n 21.15-kor induló Bukott angyalkák megtekintését magukra hagyom.

Vasárnap jön el Marlon Brando és a filmsztárok napja! A nagy testületű fenomén ebédre a film+-ra hivatalos, 13.40-kor tálalják fel a Don Juan DeMarcóját neki. Van abban egy rövid jelenet. Marlon kocsin utazik, s veri a taktust a volánon; nekem legyen mondva! Este A Keresztapa tv2-s előadásában lép fel, 22.20-kor. Kis követője, Bobby De Niro 1.30-kor érkezik ide, az Angyalszívvel. Én megnéztem az Oltalmazó eget, ami egy különösen jól megírt lektűr látványos adaptációja, John Malkovich és Debra Winger mennek a sivatagban, s az egyik megszólal. Az 1990-es Bertolucci-rendezést a Duna nyomatja 21.05-kor; nem sokkal utána (23.45-kor) a Paranoid parkot adják, ami minden híressége ellenére nem más, mint üres nagyképűsködés.

Hétfőn a régen szebb napokat látott John Schlesinger laposkás thrillere, a szellemes című Szemet szemért pereg 22.20-kor az m1-en. Ellenben este nyolckor a Filmmúzeumon elindul egy 11 részes angol sorozat, az Utolsó látogatás. Amiben nem is az az igazán érdekes, hogy sorozat, hanem az, hogy egy 1981-es Evelyn Waugh-adaptáció (Jeremy Ironsszal a főszerepben). A mű 2008-as - ugyancsak angol - moziváltozata nemrég ment Pesten. Hátha ez jobb lesz.

Kedden csak ilyen szokásosságok vannak, May-matiné a tv2-n, ismerős Truffa és még ismerősebb Forman a Filmmúzeumon.

Szerdán viszont ugyancsak a Filmmúzeumon 21.50-kor lesz egy 1957-es kisfilm, a Csirkefogók, mely kell-e mondanom, dettó Truffa műve - ajánlom a figyelmükbe a híres pedofilmrendező, Polanski lapunk beltestében elhelyezett szavait a francia újhullámról!

Csütörtökön Mészáros Mártának lehet valamije, mert a Duna a Napló apámnak, anyámnakot adja fél 9-kor, a Filmmúzeum pedig nyolckor az Örökséget, Isabelle Huppert-rel és Monori Lilivel. Én itt 22.05-kor megnézem a Családi élet című 1970-es angol filmet, bejön Ken Loach, komcsi vagyok. Mindenesetre kedvencem a hétfő, a műsorszünet és a monoszkóp. Önök se tévézzenek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.