Ha homlokzatán nem lenne "vasútállomás" felirat, elegáns kaszinónak néznénk. De hamarosan elvész az illúzió, a csinos kis palotának nemrégiben nyúlvány nőtt az oldalába. Fordul a kocka: a műanyag tetős, ízléstelen építmény valóban kaszinó.
*
A tapolcai vonal nagyszabású felvételi épülete ezzel együtt is az időszámításunk előtti Balatont idézi. Azt a tökéletes idillt, amikor a fürdőtelep szó még úgy csengett, mint ezüst kiskanál a porceláncsészén. Virágoskert a peronon, suttogó fenyők, zöld-fehér csíkos padok. Noha Balatonalmádi 1989 óta város, ráadásul azzal büszkélkedhet, hogy "itt van az északi part egyetlen McDonald's étterme", a kihalt vasútállomás a nem éppen sikeres felújítások ellenére is képes visszaadni valamit abból a korból, amit ma már legfeljebb a csíkos dresszben csetlő-botló Kabos Gyulával lehetne szemléltetni.
Mint annyi más környező település, Almádi is az 1880-as évekbeli filoxérajárványnak köszönheti karrierjét. A döglött tőkébe parcellázással leheltek lelket, a bor helyett víz olcsó és kézenfekvő megoldásnak látszott. A falu nevéhez 1901-ben biggyesztették a Balaton elő-tagot, akkor már felkapott fürdőtelepnek számított, rendszeres hajóforgalommal és olyan gyógyászati attrakciókkal, mint a Kneipp-féle vízkúra, a Rickli-féle nap- és légfürdő vagy a Lachmann-féle táplálkozási rend. Mivel akkoriban még csak a Balaton déli partján volt vasúti közlekedés, a fővárosi közönség úgy tudta a legegyszerűbben megközelíteni a Budapesttől 120 kilométerre fekvő telepet, hogy Szántódnál hajóra szállt. Az utazás minimum 5 és fél órát vett igénybe, ezért nem csoda, hogy egyre többen sürgették az északi parti vasút mielőbbi megvalósítását. Több évtizedes huzavona után a Balaton Vidéki Vasút építéséről 1907-ben törvénycikk intézkedett, de a kecsegtető lehetőségek és az állam "a méltányosság határán túlmenő" ígérete ellenére sem akadt magánvállalkozó, bank vagy helyi érdekeltség, amely vállalta volna a pálya kiépítését. Végül MÁV-beruházásként, az olcsóbb, helyiérdekű szabvánnyal (bővebben: Hol a régi hév?, Magyar Narancs, 2006. április 27.) építették meg, ráadásul úgy, hogy a konkurenciának számító Déli Vasút 1861 óta üzemelő Budapest-Nagykanizsa vonalához való közvetlen kapcsolódást lehetőség szerint elkerüljék. Az 1909. július 9-i avató idején - és még hosszú éveken át - a MÁV tulajdonában álló Budapest-Pusztaszabolcs-Börgönd vonalat, tehát Székesfehérvárt elkerülve használták, az új pálya innen épült ki Tapolcáig 117 kilométer hosszban, ami viszont a keszthelyiek haragját váltotta ki.
Noha a Börgönd-Tapolca vonal tizenkilenc hónap alatt megépült, a munkálatok minden bizonnyal számtalan álmatlan éjszakát okozhattak a kivitelező építési vállalkozóknak, Baján Jánosnak és Babocsay Henriknek, mivel nemcsak sok földmunkával, a magas töltések és mély bevágások kiképezésével, alagútfúrással, de sokszor a munkaerőhiánnyal is meg kellett küzdeniük. Olyannyira, hogy az építkezés hajrájára mintegy 700 olasz és macedón vendégmunkást is szerződtettek. A mai napig nem villamosították.
Magyaros jelleg
A vonalon található állomások eltértek a MÁV-szabványtól (lásd: XIX. századi szabvány, Magyar Narancs, 2005. szeptember 15.), a társaság koncepciója alapján "a környezetbe jól beilleszkedő, magyaros jellegű, népi motívumokat tartalmazó felvételi épületek" készültek. Így válhatott az első balatonalmádi állomás a székelykapus alpesi turistaház etalonjává, amit azóta oly sok hazai hobbitelek-tulajdonos - különösen az elmúlt tizenöt évben - próbált utánozni. A régit azonban hamarosan nagyobb, pompásabb, bár "kevésbé magyaros" váltotta fel, ezt láthatjuk a mai napig.
A halványzöld épületet csupán azért nem nevezhetjük "parányi ékszerdoboz"-nak, mert egyáltalán nem kicsi. A tornyos épület szélkakasként funkcionáló szárnyas kerekével, félköríves bejáratával lenyűgöző látványosság a hazai vasútállomások ismeretében, különösen, ha magunk elé képzeljük például azt a szörnyűséget, amit a közeli Balatonfüreden építettek a hetvenes években, átellenben a régi - egyre roskatagabb - állomással. De közelebb kerülve a balatonalmádi szeplők is kiütköznek, bár a váróteremre nem lehet egy rossz szavunk sem: a cserélhető betűs, műanyag táblás menetrend precíz, a koporsóra emlékeztető poggyászpadok ragyognak a lakktól, és még mozgássérültvécé is van - kulcs a forgalmi ügyeleten. Viszont az 1975-ben épült aluljáró láttán gyomrunk fordul föl, ugyanolyan agyongraffitizett sötét verem, mint bármelyik az országban. A vasoszlopos, kaspós peronra is minden bizonnyal harminc évvel ezelőtt állíthatták azt a visszataszító, barna pavilont (Utasellátó - Édesség, Ajándék, Játék), aminek legalább tíz éve húzták le a redőnyét. A kissé megdöntött kólaautomata viszont csak néhány esztendősnek tűnik, valószínűleg a Nagyon Szomjas Utas alakította ilyenné, miután nem ő, hanem a készülék nyelt egy nagyot. Vigaszágon két csocsó várja a pörgősebbeket, terasz gyanánt néhány asztal, igaz, a peron túloldalán, ahol az ajtókat és ablakokat már nem fehérre, hanem barnára mázolták. Valahogy meg kellett jelölni a kocsmát a már említett kaszinó-kitüremkedéssel, hogy ezáltal a kilencvenes évek elejének bazári építészete és vadkapitalista atmoszférája is összekapcsolódhasson a honi vasúttörténettel.
Úgy tudjuk, az állomást legutóbb ebben az időszakban tatarozták. Minden bizonnyal a teljes kiszolgálás lebeghetett a kivitelezők szeme előtt, mikor a valaha szökőkútként üzemelő, oszlopszerű vöröskő kútba négy csaptelepet építettek. Igazán kellemes meglepetés, hogy három még most is működik. Néhány csikk és papírzsebkendő ázik az alján.
