Története 1870-ben, két évvel a MÁV megalakulása után kezdődött, amikor egyértelművé vált, hogy a fővárosnak európai színvonalú pályaudvarra van szüksége, mivel az akkori állomások kapacitása jóval szerényebb volt, mint azt az egyre növekvő vasúti forgalom megkívánta volna. A korai elképzelések között még szerepelt egy olyan terv is, ami a leendő pályaudvar homlokzatát a Kerepesi (ma Rákóczi) út, Nagykörút, Sertéskereskedő (ma Népszínház) utca határolta telekre képzelte (vö. Nyugati), ráadásul úgy, hogy a vonatok a körúthoz képest emeletnyi magasságban, egy hosszú viadukton érkeztek volna a kétszintes (!) pályaudvarra. Noha a szakma lelkesen fogadta az ötletet, mindez oly sokba került, hogy az illetékesek az olcsóbbnak tűnő jelenlegi helyszín mellett döntöttek. Ennek ellenére az építkezés csak 1881-ben kezdődött el. Ekkor már állt a déli összekötő vasúti híd és az Eiffel-iroda tervezte Nyugati pályaudvar, ami ráadásul osztrák tulajdonban volt. Emiatt aztán az akkor még "Központinak" nevezett pályaudvar építésével kapcsolatban a "nemzeti jelleg kihangsúlyozása" jelentős szereppel bírt: nemcsak hazai mérnökök sora kapott megbízást, de olyan közismert képzőművészek is, mint Lotz Károly, Than Mór és Stróbl Alajos.
A pályaudvar 31 méter magas, 180 méter hosszú, több mint 7500 négyzetméteres csarnokát Feketeházy János MÁV-mérnök tervezte, az épület Rochlitz Gyula műve, aki szintén a MÁV-nál szolgált, a magasépítési osztály vezetője volt. Annak ellenére, hogy a gigantikus beruházás határidőre (1884. augusztus 16.) elkészült, komolyabb parádéra nem került sor, csupán szerény koccintásra, így a korabeli riporter már az első napról ezt jegyezhette fel: "Hat óra néhány (sic!) perczkor indult el az első vonat Miskolc felé, miután az ugyanazon irányból érkező vonat a fellobogózott peronra berobogott. Lehetetlen a nyüzsgést, forgást, zsibajt leírni, mely e roppant épületben a mai naptól uralkodik. A folyton érkező és menő utasok zajába bevegyül egyik másik vonat füttye, mellyet az óriási födött udvar százszorosan visszhangoztatott."
A korabeli tudósító visszaemlékezése a mai viszonyokra is érvényes, ám afelől nem lehet kétségünk, hogy a pályaudvar akkori képe sokkal hatásosabb lehetett az utazóközönség számára. Noha 1934-ben, megnyitásának ötvenedik évfordulóján Császi Imre főkalauz "lélek nélküli, puszta vas- és kőrengetegből összeállított épületként" jellemezte, valójában csak a hatvanas évektől kezdve sikerült belülről teljesen eljelentékteleníteni az egykor lenyűgöző vasúti palotát, amikor mindennapossá vált a "modernizációja". Úgy véljük, a Keleti a metróépítéssel (1970) járó térrendezés után
menthetetlenné vált,
és bár a közelmúltban rekonstrukciók sorát hajtották végre - egyebek mellett leselejtezték stílusidegen, neonfényes nagyóráját -, esélytelen arra, hogy valaha is reprezentatív vasútállomásként gondoljunk rá. A barkácsmegoldások, az ócska bódék jellegtelen feliratokkal, a vásári hivalkodás megannyi fekély a hatalmas csarnokban, és hiába állunk meg, hogy ennek ellenére rácsodálkozzunk, a legnagyobb magyar pályaudvar milyen fantasztikus megoldások gyűjteményét rejti, biztosak lehetünk abban, hogy akad valami zavarkeltő. Különös módon a legkevésbé az, ami a legrosszabbnak tűnik - a szagok és a zajok, a csak filmen látható nyomor. Persze az is lehet, hogy megszoktuk: az alvilág ugyanúgy a pályaudvarság tartozéka, mint a pénztárak vagy a vágányok. És talán azt is meg lehet szokni, hogy a "városba", a metróhoz hosszú menetelés, lépcsőzés után lehet eljutni, különösen a külső vágányokra érkező vonatok utasainak. És hogy esélyünk sincs arra, hogy mindez másképp legyen.
Mégis azt kell mondanunk, a Keletivel kapcsolatban nemcsak azok érezhetnek emelkedettséget, akik éppen mozgólépcsőn közelítik meg. Hiába a napi több ezer utas, a sűrű forgalom, a tudat, hogy innen Sülysápra éppúgy elutazhatunk, mint Párizsba, a Keleti elsősorban szimbólum. Ráadásul kedvünkre válogathatunk, hiszen a mozgást, a dinamikát éppúgy jelképezheti, mint az egy helyben álldogálást. Valaki egyszer Magyarország lelkének nevezte, és ez csak elsőre tűnik túlzott pátosznak. Gondoljuk meg, a Keletiben mindent megtalálunk, ami a "magyar spiritusz" előállításához nélkülözhetetlen. Tehetséget és lustaságot, pompát és igénytelenséget, logikát és mocskot, megalomániát és kicsinyességet. Mennyivel könnyebb lenne, ha ezt a kevercset szeretni tudnánk.
