A merénylet évfordulóját emléktábla-avatással és nemzetközi vasútmodell-kiállítással köszöntik, már csak az hiányzik, hogy utcát nevezzenek el Matuska Szilveszterről. Biatorbágy adottságai azonban sokkal jobbak annál, hogy a falusi turizmus ilyen, amerikai jellegű vadhajtásai egyáltalán szóba kerülhetnének: tükörsima utak, tiszta utcák és gondozott parkok, no és az egekbe szökő ingatlanárak jelzik, az agglomeráció kegyeltjével van dolgunk.
Ennek megfelelően a viadukt - ami egyébként két hasonló, de nem egyforma híd, az elsőt 1884-ben, a másodikat 1898-ban építették - környéke sem elhanyagolt. A dombok ölelte táj az impozáns építményekkel, a mélyben elterülő zöld, a csörgedező patak, a kanyargó országút már-már festői hangulatot teremt, a terület természetesen nagyszabású népünnepélyek lebonyolítására is alkalmas. Ráadásul az egyik híd "sétálóutca"-ként használatos, majd' húsz éve nem jár arra vasút, az utolsó szerelvény 1979-ben ment át rajta, de a személyvonatok forgalmát már 1977-ben megszüntették.
A Budapest-Hegyeshalom vonalat a hetvenes években úgy "korrigálták", hogy elkerülje Biatorbágyot. (A régi vonal Bia és Torbágy határán húzódott.) A faluszélen épült új vasútállomás unikumnak számított a maga idején, Perskó Gyula tervező a töltés és a közút közötti szintkülönbség felhasználásával álmodott meg egy olyan hullámzó párkányú, erőteljes építményt, melyet alkonyatban a formája alapján akár űrközpontnak is gondolhattak az Alfa holdbázison edződött kortársak. Nappal viszont inkább azt az érzetet keltette a monolit vasbeton, a tégla, a fa, az üveg és az azúrkék mozaikburkolat (!) egyvelege, hogy negyedszázaddal korábban köszöntött Biatorbágyra az "ezredforduló". A korabeli kritika így lelkendezett: "Az utascsarnok nagy fesztávú, tört vonalú lefedése mind az épületbelsőben, mind a külső tömegkialakításban karakteres, nagyvonalú megjelenést eredményez. A külső tömegformálás is tükrözi az utasáramlás kétszintes megoszlását, a tetőfedés tört megoldása vizuálisan felvezet a magasan fekvő peron felé."
1977-ben, az állomás megnyitását követően persze nemcsak tömegformálás, de valódi tömeg is megfordult itt. Az állomásra nem csak a vonatok, buszok serege is érkezett a környékbeli falvak lakóival, Biatorbágy tömegközlekedési gócnak számított, pontnak a csomón. Ma már szinte elképzelhetetlen, micsoda nyüzsgés lehetett, bár minden bizonnyal kevés olyan "érzékeny" utas akadt, akinek szemet szúrt volna a tudatos tervezői elhatározás, a sok-sok remek gesztus. Például, hogy a neoncsövek nem a "több fényt" jegyében futnak a mennyezet teljes hosszában, hanem hogy kiemeljék a vasbeton gerendasávokat. A korabeli közönség valószínűleg beérte annyival, hogy tiszta és tágas terepen - igaz, lépcsőzve - "áramló utasként" viselkedhetett, s többségüknek az jelenthette a legnagyobb problémát, hogy véletlenül se ragadjon le a büfében, amikor a félhatos pesti ingavonat indul. De ennek már semmi köze a mi kis, vasbeton ékszerdobozunkhoz, akkoriban mindenütt az országban hasonlóképpen szorongott a hajnali ellátásra váró utas. Ma már inkább a látványon, ami az állomáson éri.
Sokszor leírtuk, hogy a MÁV létesítményei igen messze vannak a színvonalas utaskiszolgálással kapcsolatos elképzeléseinktől, a biatorbágyi állomás azonban párját ritkító ocsmány szellemvárrá változott az elmúlt évtizedben. Mintha ezen a szerencsétlen állomáson bosszulták volna meg a Kádár-kori építészet összes borzalmát. A korhadó fa, a málló vakolat, az öszszegraffitizett falak, a szétzúzott mozaik, a mindenütt zöldellő gaz láttán olyan érzésünk támad, hogy annak ellenére, hogy a menetrend legalább negyven Budapestre, illetve Tatabányára, Komáromba és Győrbe induló járatot említ, az utolsó vonat már legalább tíz éve elment. Egy felirat szerint autósiskola működik itt. Nem lehet valami sikeres vállalkozás, a parkolóban csak egy rohadó, törött lámpájú, rendszám nélküli Polski Fiat áll. A tágas váróteremben néhány pad, sok ocsmány firka, döglött pénztárablakok, csattanónak viszont egy kifogástalan állapotú pingpongasztal! Mert az egyáltalán nem meglepő, hogy itt is kocsma kelleti magát, ami ráadásul jegypénztár. Zöld Hordónak hívják, bakelitlemezeket tettek a kirakatába, odabent vasutas-relikviák ékesítik, régi szódásüvegek, meg a Neoton Família lemezborítói. Közönség nincs, de a falon árválkodó igényes rajzok láttán arra gyanakszunk, valószínűleg vasúti kötődésű törzsvendégek tarthatják életben. A rajzokon mozdonyok, az ismeretlen művészek a legendás lokomotívok mellett a MÁV kevés vállalható járműveinek egyikét, a Siemens Desirót is megörökítették, "Biatorbágy elővárosi közlekedés 2007" képaláírással.
A remény hal meg utoljára. Úgy tudjuk, a MÁV készített egy fejlesztési tervet, mely szerint az állomást 2013-ig felújítják, s talán még kacsalábra is állítják. Hasonlóképpen, mint a biatorbágyi önkormányzat a régi vasútállomást, ami rövid általános iskolai karrier és hosszú agónia után olyan hetedhét országra szóló, légkondicionált színházteremmel, kiállítóhellyel, kávéházzal és lifttel felszerelt pazar faluházzá változott, hogy Matuska Szilveszter sem ismerne rá.
