Komikus látvány, ahogy "útra készen" belenéz a saját kamerájába, miként ezt majd éveken át, különféle egzotikus helyszíneken és társaságokban teszi: napszemüvege feltolva a turbánjára, a térdnadrágba tűrt katonainget széles textilöv szorítja a derekához, sarut visel mezítlábasan, amit azonban lábszárvédő fásli egészít ki. Talán ekkor érkezhetett meg a szembetegsége miatti kényszerű líbiai pihenőhelyére Kazimierz Greger poznani fényképészeti műterméből az akkor nagyszerű újdonságnak számító Contax gép, amellyel a következő öt évben több mint tízezer képet készít többnyire magányos utazása során.
Kazimierz Nowak azok közé az utazók közé tartozott, akik nem hivatalos (állami, egyházi, kereskedelmi) megbízás alapján bolyongtak be ismeretlen, fehér emberek által korábban nem vagy alig látogatott vidékeket, hanem magánszenvedélyből. Nyilván iskolásként órák alatt ő is a nyitott atlasz fölött merengett, fiatal hivatalnokként pedig útirajzokat olvasott, mígnem - családalapítás közben - az elvágyódása szenvedéllyé érett. Azt írja a kiállítás csinos (elvehető) kísérő füzete, hogy gazdasági okai is voltak ennek: sajtólevelezőként és fotoriporterként remélt jobb megélhetést a családjának - magának pedig több kalandot.
A képek ezreiből most Budapestre hozott néhány tucat aligha tükrözi a valóságos arányokat, itt viszont úgy tűnik, hogy bizony, fontos volt számára a belső megerősítés: igen, én vagyok itt,
én állok/ülök
a lándzsás sillukok között a dél-szudáni mocsárvidéken, énmögöttem halad egy tevekaraván a szaharai sziklák alatt. Én és a végtelen. Ettől persze még tartania kellett a kapcsolatot a külvilággal - hogyan is küldhette volna haza a beszámolóit, fényképeit, amelyek honoráriuma elég volt arra, hogy eltartsa a családját, két gyerekét. Meg hát valahogy meg kellett kapnia az egyetlen külső segítséget, amelyben részesült, kerékpárjához az új gumikat a Stomil gyártól. Arról nem is szólva, hogy ahogy magyarokkal, úgy lengyelekkel is találkozni mindenütt a Földön, Afrikában is: egy namíbiai birtokos, talán egy-egy misszionárius, kereskedelmi képviselő. De nem mondhatni, hogy kereste a társaságukat. Vadat lőtt (még párducot is, sőt fényképezett ijesztő óriáskígyót, nemcsak elejtve, de zsákmányfogyasztás közben is), megfeketedett teáskannában vizet forralt, állandóan gumit cserélt, és működtette az önkioldót, miközben sebesüléseket szerzett, és lassan leszakadt róla a ruha. Már nem a sarus-turbános öltözék: az úton trópusi sisakot, bricseszt, fűzős csizmát viselt.
Nowak hosszú afrikai utazását - oda-vissza a kontinens teljes hoszszán át - európai kerékpártúrák előzték meg, de így is felfoghatatlan a teljesítménye. Szaharai helyőrségek személyzete sem értette, hogyan kerül oda az őrült lengyel a semmiből. Ahogy áthaladt Dél-Szudánon, aztán a Nagy-hasadékvölgyön, vagyis az ugandai-kongói határvidéken, Ruandán, Nyaszaföldön (Malawin), Észak-Rhodesián (Zambián) keresztül egészen Afrika legdélibb csúcsáig, a Tű-fokig, falvak sorába érkezett meglepetésszerűen, ahol még nem láttak korábban kerékpárt, és ahol többnyire szívesen fogadták. Ha meg nem, végül kimagyarázta magát, leginkább arabul.
Akkoriban, a harmincas években ezek a vidékek, az ott élő törzsek még saját hagyományaik szövetében éltek, ennek a külsőségeit örökítette meg Kazimierz Nowak. Manapság egy ilyen utazás alighanem lehetetlen, hiába vannak részletes térképek, sőt talán már GPS is - nem világos, hogyan tájékozódott -, és nyilván kiszámítható az is, hol lehet beszerezni élelmet, ruhaneműt - Nowak aligha tervezhetett ilyesmit előre. Odaútja jelentős részben olyan területeken halad át, ahol nemrégiben polgárháborúk zajlottak, és fegyveres csoportok, felkelők, vagyis rablóbandák grasszálnak ma is, a letelepült lakosság pedig retteg az idegenektől. Ott, ahol a kalandozó lengyel a hatalmas szájtányértól lefittyedő ajkú wabira nőket fényképezett, manapság tömegmészárlások és erőszakorgiák túlélői vegetálnak. Ahol taposa asszonyok násztáncot mutattak be külvilágtól elzárt, békés falujukban a különc vendégnek, nemrégiben nehézfegyverekkel csaptak össze a dél-szudáni polgárháborús felek. Aki ma a Szaharában kalandozik, az nem csodálkozhat, ha elrabolják. 't csak megcsodálták. Nowak idejében más természetűek, kisebbek, bár kiszámíthatatlanabbak, sorsszerűbbek voltak a veszélyek. Ma inkább a banditáktól, akkor a vadállatoktól kellett tartani. "Nem egyszer hallottam, mikor már kihunyt a tűz, hogy a sátor ponyvája surrogni kezd. Egy zsákmányra éhes ragadozó macska hozhatta mozgásba, de az állat el is inalt, megriadva a merev anyag hangjától. Reggel látszottak nagy mancsának nyomai a sátor körül."
Ennél a mancsnál is nagyobb a hiányérzetünk, hogy nem olvashatjuk magyarul Nowak beszámolóit, igaz, lengyelül is csak négy éve adták ki őket. Ha valahonnan, belőlük derülhetnének ki utazása történetének apró részletei.
Hogyan taposta
a pedált a sivatagi homokban? Honnan tudta az őserdő közepén, hogy merre az arra? Hogyan gyógyította magát, hol adta postára a tudósításait, miként óvta meg a felszerelését, mennyire volt rendszeres megfigyelő? Túl kevés ez a néhány fénykép a válaszhoz, a tájékoztató füzet is épp csak enyhíti a kíváncsiságot. (Miért, többet tudunk talán Bartha Gyula és Sulkowsky Zoltán, a kor motorkerékpáros világutazói történetéről, kalandjairól?)
A visszaút kezdetén a biciklije végképp tönkrement, ekkor lóra ült, majd bárkán folytatta a Kasai és a Kongó folyón. Végül a francia gyarmati hatóságok ráparancsoltak, hogy egy karavánhoz csatlakozva keljen át a Szaharán, így aztán dromedárja is lett (Ueli volt a neve - olvasom a kerékpáros utazó emlékét őrző honlapon: www.kazimierznowak.pl). Alig ért haza és tartott néhány előadást, már el is vitte az Afrikából hozott malária, a csonthártya-, majd tüdőgyulladás. Elképesztő egy alak lehetett.
Lengyel Intézet, március 31-ig, hétfő-csütörtök: 9.00-20.00, péntek: 9.00-16.00
