"Láttalak titeket a városban" - szólít le egy tíz év körüli fiú Dharavi egyik forgalmas utcáján. Félrehúzódunk a szlalomozó kézikocsik, taligák, kerékpárok, mozgóárusok, cipekedő iparosok és háziasszonyok útjából, hogy jobban szemügyre vehessük egymást. Shubham mezítlábas, de nem rongyos, és patyolattiszta. Fotogén, folyékonyan beszél angolul - lefogadnánk, hogy Danny Boyle őt teszi híressé, ha elmegy a castingra. A legjobbkor találkoztunk. Eddig csak tébláboltunk a mumbai slumokban, a sikátorokon átslisszolva restelkedve vetettünk egy-egy pillantást a nappal mindig nyitva álló otthonok lakóira. Shubham lelkes, hogy külföldi ismerősökre talált, és be akar mutatni a legközelebbi barátainak. Úgy huszonöt családnak.
Az indiai sajtó nem rajongott a Gettómilliomosért. Éles kritikák, vezércikkek és nekihevült olvasók vetették a nyugati alkotók szemére, hogy le akarják járatni Indiát. "Mintha csak slumokból állna az ország. Mintha nem lenne fejlődés. Tipikus gyarmatosító hozzáállás. Ezek csüngenek a nyomoron."
Az Oscar-eső sem
hűtötte le a kedélyeket. Míg a parlament ünnepelt, a Sunday Indian vezércikke arra jutott, hogy a válság sújtotta Nyugat egyszerűen nem képes megemészteni, hogy a világ második leggyorsabban növekvő gazdasága idén is várhatóan 6 százalékkal bővül. Ha egész India nem is, de Mumbai jó része bizonyosan slumokból áll. A tizenhétmilliós metropolis lakóinak fele lepusztult környékeken él, ahol öten ébrednek egy helyiségben, nem biztos, hogy van villany, ivóvíz, és lehet, hogy ezer emberre jut egy WC. Sok helyen a hajlékok állaga és jogi helyzete is felettébb bizonytalan. Mégis, amikor a film kapcsán a többség az országimázs rombolása miatt szörnyülködött, néhányan azt panaszolták fel, hogy a slum egyáltalán nem olyan, amilyennek a vásznon látszott. Dharavi legalábbis biztosan nem. A film egyébként nem állítja, hogy ott járnánk, de a leglátványosabb jeleneteket - beleértve az 1992-es mozlimellenes zavargásokról szóló képsorokat - itt forgatták, a gyerekszínészeket innen verbuválták. "Danny Boyle egy 'mozislumot' hozott létre sokféle mumbai helyszínből. Olyat, amilyennek a helyi és most már a külföldi középosztály Dharavit elképzeli" - írta nemrég egy indiai városkutató a New York Timesban. Ez a Dharavi mocskos és veszélyes, farkastörvények uralkodnak benne. Sátrak, kartonkunyhók, düledező viskók mindenütt: senkiföldje, totálisan elvágva a külvilágtól. Dolgozni persze senki sem akar. Szégyenfolt az ország bombasztikus üzleti és kereskedelmi központján.
Dharavi "rajongótábora" szerint a két és fél négyzetkilométeres bádogtetőtenger alatt teljesen más valóság hullámzik. "Heterogén, fejlett városi tér nyüzsgő gazdasági élettel, amely ezer szállal kapcsolódik szociálisan, kulturálisan és gazdaságilag a városhoz és a világhoz is" - jellemzi a területet a dharavi.org-ot működtető lelkes nemzetközi építészcsapat. A legnagyobb összefüggő slum a város szívében fekszik, talán ezért is kap ennyi figyelmet: filmesek és újságírók, városépítészek, szociológusok, szociálpszichológusok, dokumentumfilmesek, fejlesztési és segélyszervezetek, ihletre szomjazó művészek nyüstölik; "mélyről indult" bollywoodi sztárokat és külföldi celebeket is megsétáltatnak benne (válásuk előtt Madonna és Guy Ritchie is tiszteletét tette). A szolidabb kalandokra éhes turistákat a Reality Tours nevű vállalkozás viszi egész napos környezettanulmányra. A profit egy része állítólag helyben marad, a cég közösségi központot hozott létre, és önkénteseket toboroz, de a nyomorturizmus bélyegétől nehezen szabadulnak.
A látogatót a negyedhez kapcsolódó közlekedési csomópontokon hatalmas nyüzsgés fogadja, Dharaviban négyzetkilométerenként
több mint háromszázezren
élnek. Ez hatszorosa egy manhattani csúcsforgalomnak és tizenegyszerese a helyi átlagnak, noha Mumbai a világ legsűrűbben lakott települése. Pár utcával beljebb a tömeget már ezernyi vállszélességű utca szívja fel, tűzoltó vagy mentőkocsi sehova se férne be. A nagyobb utcákon minden méteren apró boltok, műhelyek és földön kuporgó árusok. Por van, kosz és káosz - de csak ha most látunk először indiai nagyvárost. Koldus viszont sehol, pedig tele van velük a város, két kéregetni próbáló fiatalt idősebbek szerelnek le. Bátorságunk méterről méterre nő. Kallódó slumdogok helyett iskolai egyenruhában hazafelé tartó gyerekcsapatokkal találkozunk. Iszunk egy teát, a pulton felejtett 1 rúpiát (5 forintot) az árus futva hozza utánunk. Csak a mozlim mészárosok elé kikötött kecskék nem mosolyognak.
Shubham befordul egy sikátorba. Bűzös csatornákban vízipólózó patkányok helyett kövezett utcát találunk. Városszerte régóta elkeseredett és vesztésre álló háború folyik a legkisebb felületen is megtapadó illegális hajlékok ellen, de a "történelmi", már polgárjogot nyert szegénynegyedeket sokáig békén hagyták, időnként még költöttek is rájuk. Dharavit a hetvenes években nyilvánították hivatalosan slumnak, amikor a dózerolás helyett a fejlesztés kezdett divatba jönni, ma jobb állapotban van, mint a legtöbb. A város visszaszorította a bűnözést, illegális szeszgyártást, és sok helyre behozta a vizet, villanyt, csatornát.
Az itt élők a helykihasználás világbajnokai. Egy átlagos magyar családi ház alapterületén öt-hat família osztozik, a két-három szintes építmények időről időre meglepő formájú traktusokkal bővülnek. Fenn a magasban, a falak között ruha szárad, vaslétrák és lépcsők futnak minden irányba, a cellaszerű lakófülkékből tévé hangját hallani. Mindenhol hiperaktív szomszédolás folyik, Shubham vezetésével két óra alatt mi is vagy tíz helyen pihenünk meg. A jó házigazda nem is tudja pontosan, ki van otthon, és ki a vendég. A vidékről a jobb sors reményében felköltözők a maguk mögött hagyott intenzív szociális kapcsolatrendszert építik újra. A szomszédok figyelnek a portákra, megetetik egymás gyerekeit. Délutánonként a tetőterekben napközit szerveznek, kísérőnk gyaníthatóan épp ezt blicceli el. Az összetartás azonban nem jelent bezárkózást. A slumokban nagyobb arányban mennek szavazni választások idején, mint az elegáns lakónegyedekben - tudjuk meg Suketu Mehta Maximum City, Bombay Lost and Found című kiváló riportkönyvéből.
Shubham családja megilletődöttség nélkül fogad. A hálóként is szolgáló tenyérnyi nappaliban a kékes neon az egyetlen fényforrás: hindu isteneket és aggályos tisztaságot látunk. A beköszönő ismerősök közül sem látta senki a Gettómilliomost, és nem is sikerül érdeklődésüket felcsigázni - épp most került a mozikba a minden idők legnagyobb kasszasikereiért felelős Shahrukh Khan legújabb filmje. Shubham nővére érkezik a munkából, patikusként dolgozik, a kórházi technikus apa csak későbbre várható. A fiú orvos szeretne lenni, de még nem tudni, hogy lesz-e pénze a családnak erre. A slumokban a legszegényebbek mellett viszonylag sok középosztálybeli - rendőr, taxis, tanár és hivatalnok - él, akik csak az itteni árakat tudják megfizetni. (A lakások egy része a városé, egy másik az államé, de számos ingatlan van magánkézben is.) 'k rendszerint Dharavin kívülre járnak dolgozni, mások reggelente épp ide igyekeznek.
Lelkes szociális munkások szerint Dharavi gazdasági sikersztori, amelyre a válság idején különösen érdemes odafigyelni. A The Economist 2005-ben úgy becsülte, hogy az előállított áruk értéke meghaladja az 500 millió dollárt. A város szemetét mintegy négyszáz recycling kisüzem apasztja, évente sok ezer tonna fémet, papírt, gyapjút és üveget dolgoznak fel és hasznosítanak. A zöld feldolgozóipar a több ezer helyi szemétgyűjtő áldásos ténykedése nyomán vert gyökeret, ma az alapanyagért a messzebbre költöztetett szeméttelepekre kell elzarándokolni. A kisipar ezen felül is rengeteg embert foglalkoztat, az exportra is termelő műhelyek közül legfeljebb az alumíniumkohó és az orvosiműszer-gyártó hiányzik. Reggelente a legtöbb lakás munkahellyé alakul, amelyek hatékonyságukban a kínai varrodákkal vetekednek. Shubhamék feje felett is akad néhány manufaktúra. Az egyik egy színvonalasabb sweatshopnak tűnik, a világos és szellős tetőtérben gyönggyel kivarrt ruhák készülnek. A földön ülve dolgozó kamaszok teljesítménybéren vannak, fel sem néznek, amikor fényképezünk. Egy másik épületben ékszerdobozokat kalapálnak össze a levegőtlen félhomályban. Ezt a munkát nem lehet évtizedekig végezni, a fizetés a túléléshez elég.
Aki szeretne egyszer majd elköltözni,
a legkevesebb, hogy iskolába járatja a gyerekeit. A gyerekszegénység ellen küzdő Pratham civil szervezet munkatársa, Annamara elvisz az állami iskolába, amelyet különórákkal és tanárokkal támogatnak. Az udvart mintha bombatámadás érte volna, az épület sem szívderítő látvány, de az intézmény működik. Több ezren járnak ide a környékről, reggeltől estig, váltott műszakokban, mivel máshogy nem férnének el. A gyerekek az órákon saját nyelvükön tanulnak. Dharaviban a tamilok és marathik adják a többséget, kaszt szerint a dalitok (korábbi elnevezéssel: érinthetetlenek), de rengeteg régió, nyelv, kaszt és vallás képviselteti magát. A nyelvi korlátok az udvaron és az angolórán tűnnek el. "Aki megtanul angolul, talán kap állást egy call-centerben vagy áruházban. Az nagy dolog. De a verseny óriási, a város lakossága egyre nő. Nagyon kell igyekezniük." A beköltözni vágyók sem tétlenkednek. Az egykor még városszéli, mocsarakkal határolt terület ma Mumbai új pénzügyi és kereskedelmi központjának kertszomszédja. A híres filmes kulissza földjére tőkeerős ingatlanbefektetők pályáznak, a városvezetés is örömmel "rehabilitálna". A meccs még nem dőlt el, de Shubham egyik rokona aggódik. "Ha adnak cserelakást, akkor se szívesen költöznék el. Szűkös, az igaz, de minden barátom itt van. Egy toronyházban elszigetelődsz."
