Az autóhirdetésekben alig esik szó funkcionalitásról. Általában az érzelmekre helyezik a hangsúlyt, milyen élményt jelent az adott típus tulajdonosának lenni, illetve az autó milyen reakciókat vált ki a többiekből. E megközelítés furcsának tűnik, mivel egy költséges, bonyolult műszaki cikket akarnak eladni nekünk, ám a látszólagos irracionalitás mögött célszerű megfontolás rejlik: nemcsak közlekedésre, hanem többféle lélektani igény kielégítésére is alkalmas használati tárgyat kínálnak.
Ezért aztán eleve úgy tervezik az autókat, hogy azok emberi személyiségvonásokat sugalljanak. A vidám, a tekintélyes, a sportos, az agresszív, a fiatalos vagy a "családcentrikus" kocsikat azok vásárolják, akik hangsúlyozni szeretnék egyéniségük valamely jellemzőjét, vagy éppen pótolni akarnak egy vágyott, de hiányzó vonást. De az autó nemcsak a személyiség, hanem a test kiterjesztése is.
| ||
Protézis
Testsémánkat állandónak tartjuk. Tudjuk, hol vannak, meddig terjednek testrészeink, és úgy érezzük, ez a modell változatlan. Csakhogy testsémánk rugalmas, és akár néhány perc alatt megváltoztatható. Ezt bizonyítja többek között a híres-nevezetes gumikéz-illúzió.
Matthew Botvinick és Jonathan Cohen 1998-ban írta le az ötletes és azóta többféle formában is kipróbált elrendezést. Egy személy leül az asztalhoz, és az egyik kezét felteszi az asztallapra. Ezt eltakarják egy kis paravánnal, ám a válaszfalnak a személy által látható oldalára odatesznek egy élethű, gumiból készült kezet. A kísérletvezető ecsettel simogatni kezdi a gumikéz különböző pontjait, és ezzel egy időben egy másik ecsettel a paraván mögé rejtett valódi kézen is megérinti ugyanazokat a helyeket. Mindössze kétpercnyi ilyen játék elegendő, hogy az emberek mintegy kétharmada azt érezze, a gumikéz a testéhez tartozik.
Más, bonyolultabb eszközökkel azt is ki lehet mutatni, hogy az ember a testsémáját sokszor kiterjeszti a kezében tartott eszközökre, vagy például a virtuális valóságban észlelt figurákra is - az autóval való összeolvadás pedig mindennapi tapasztalat. A legtöbb sofőr "érzi", hol fér még el az autójával, a jármű dimenzióit saját testének határaihoz hasonlóan érzékeli. De a fekvőrendőrök sikerének is az a titka, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz, ha az autónak bántódása esik. Amikor megzökken a kocsi alváza, a rossz érzésünk lényege elsőre nem az autó iránt érzett aggodalom, inkább arra hasonlít, mint amikor sípcsonton rúgnak bennünket.
Ahogyan a testsémánkat kiterjesztjük az autónkra, úgy terjesztjük ki bizonyos értelemben az énünket is. Ami autózás közben történik velünk, sokszor nem egyszerű közlekedési kérdés, hanem személyes ügy - részben ez a forrása az autós agressziónak.
Amikor vezetni kezdünk, valóban miénk az irányítás. Fizikai erőnk megsokszorozódik - ezt a különleges protézist az autó kölcsönzi nekünk -, határozott célunk és tisztán meghatározott jogaink vannak. Ha egy másik autós atrocitást követ el ellenünk, például bevág elénk, és fékezésre kényszerít, netán valaki határozatlanul tötymörög a belső sávban, és lekéssük miatta a zöld jelzést, akkor azt érezzük, hogy valaki a jogainkba tiport, és már megint kivették a kezünkből az irányítást. Az ilyen provokációra nagyon sokan agresszivitással válaszolnak: dudálnak, mutogatnak, kiabálnak, rányomulnak az előttük haladó autóra. Az indulatkezelő tréningek egyik célja éppen annak a megtanítása, hogy az autós közlekedés során elszenvedett sérelmeket ne tekintsük a személyünk elleni támadásnak. Csakhogy ez igen nehéz, hiszen az autózás szemérmetlenül felkínálja magát, hogy mindenki modellhelyzetnek tekintse: az autó mi magunk vagyunk, a forgalomban való haladásunk pedig a személyes törekvéseinkkel egyenlő. Ráadásul ebben a modellhelyzetben könnyebben megengedhetünk magunknak némi erőszakot - amit nem mernénk, ha nem vagyunk a karosszéria védelmében. Ez az egyik oka annak, amit a közlekedéspszichológia dr. Jekyll és Mr. Hyde-effektusnak nevez: hétköznapi, kedves, jólnevelt emberek a volán mögött mintha személyiségváltozáson mennének át, egyszeriben intoleránssá és antiszociálissá válnak. Persze nem a személyiség változik, csak egy gátlás lazul, ha autóban ülünk, valószínűleg semmi következménye nem lesz, ha rádudálunk valakire, vagy megeresztünk egy sértést. Az autóval könnyű odébbállni, bárhol máshol viszont végig kellene játszani a konfliktusokat.
Az agresszív autóvezetők számára tartott tanfolyamokon a résztvevőket megpróbálják megtanítani, hogy engedjék el a haragot - még ha jogos is -, ahelyett, hogy belekapaszkodnának, és tovább gerjesztenék. Fontos tananyag, hogy ne tekintsék a mindennapi autózást olyan versenynek, amelyben le kell győzni a többieket. Ha már sport, legyen inkább csapatjáték, ahol a résztvevők összefognak egy közös cél érdekében, például, hogy mindenki túlélje ezt a napot is.
Önreklám
Az autó státusszimbólum, egy drága kocsi birtoklásával az ember jelezheti sikerességét, másokkal szembeni fölényét. Az autós menőzést a közvélekedés általában nevetségesnek, visszatetsző erőfitogtatásnak tartja, amellyel a luxusautó tulajdonosa leginkább csak azt árulja el magáról, hogy komplexusai vannak, és ezeket próbálja kompenzálni. Ám a lélektani valóság ennél összetettebb.
Az evolúciós pszichológia rengeteget foglalkozik a párválasztás kérdésével, vagyis azzal, hogy a két nem képviselői miként próbálják elnyerni egymás tetszését. A magyarázat alapja az a biológiai felismerés, hogy még a legabszurdabb násztáncnak, a hímek legképtelenebb versengésének is van értelme: jelzéseket közvetít az egyén tulajdonságairól. A párválasztás során a nőstények olyan hímeket keresnek, akik jó géneket tudnak átadni a közös utódoknak, és - olyan fajoknál, ahol erre szükség van - képesek és hajlandók is részt venni az ivadékok felnevelésében. Az emberi faj történetének legnagyobb részében a gyerekek felneveléséhez két szülő kellett (ma már persze egy is sikeresen el tudja látni a feladatot). A nőkben az evolúció során ezért hajlam alakult ki arra, hogy olyan férfit keressenek hosszú távú társnak, aki megbízható, hasznos partner lesz a gyerekek felnevelésében. Noha mindenki bizonyára több ellenpéldát is tudna említeni a saját ismeretségi köréből, a házassági hirdetések elemzése - ami az evolúciós pszichológusok egyik kedvenc tevékenysége - azt mutatja, hogy az ősi tendencia a mai napig él. A nők a biztos anyagiakkal rendelkező, stabil társadalmi helyzetű férfiakat részesítik előnyben, a férfiak viszont a nők biológiai értékeire, a fiatalságra, egészségre, szépségre figyelnek. Ebben az összefüggésben egy drága autó tökéletes önreklám lehet a férfi számára, hiszen tárgyi bizonyítékként igazolja, hogy tulajdonosa bővelkedik az anyagi javakban. Vajon a nők tényleg vevők az efféle demonstrációra?
Michael J. Dunn és Robert Searle igen egyszerű kísérlettel keresett választ a kérdésre: ugyanazt a férfit lefényképezték egy Bentley Continental GT volánjánál, majd azonos külsővel és arckifejezéssel egy leharcolt Ford Fiestában. A két képet bemutatták jó néhány nőnek - volt, aki az egyiket látta, volt, aki a másikat -, a kutatók csak azt kérték a hölgyektől, hogy pontozással jelezzék, mennyire találják vonzónak az autóban ülő férfit. Az eredmény egyértelmű volt: azok a nők, akik a luxusautóban ülve látták a férfit, sokkal vonzóbbnak találták, mint akiknek a másik képet mutatták meg. Lényeges, hogy a kutatók semmiféle racionális értékelésre nem kérték a hölgyeket, nem azt kérdezték például, hogy a férfi mennyire tűnik jó férjjelöltnek. A nők a gazdagságra utaló jeleket önkéntelenül "lefordították" a maguk számára, és férfias vonzerőként érzékelték. "Az, hogy egyre több nő keres nagyon jól, nem befolyásolja azt, hogy miért találják vonzónak a férfiakat" - jegyezte meg, talán némi keserűséggel a szavaiban, a kísérlet tervezője, Michael J. Dunn, aki egy 2010-es interjúban bevallotta, hogy neki csak egy régi Ford Kája van.
Az autó az önreklám egy másik formájára, a virtuskodásra is kiváló lehetőséget nyújt, típustól függetlenül. A bátorság bizonyítása a férfiak egymás közötti versengésének és a nők elbűvölésének ősrégi módja, bár kétélű fegyver, a nőkre gyakorolt hatása korántsem mindig garantált és egyértelmű. G. William Farthing amerikai pszichológus az elmúlt évtizedben több kísérletet is végzett annak vizsgálatára, hogy a fiatal nők hogyan értékelik a kockázatvállaló, illetve kockázatkerülő férfiakat, mennyire tudják elképzelni őket hosszú távú társként. Farthing olyan élethelyzeteket vázolt fel, amelyek egy részében hősies, más részében nem hősies kockázatvállalásról volt szó. Hősies kockázatvállalásnak számított az értelmes célért, önzetlen módon vállalt veszély, például ha valaki megpróbál kihúzni a vízből egy korcsolyázót, aki alatt beszakadt a jég, vagy bemegy egy égő házba, hogy kimentsen egy kisgyereket. Öncélú volt, amikor valaki autóvezetés közben szándékosan túllépte a sebességhatárt, illetve szeles időben, hullámzó vízben mélyen beúszott egy tóba. A történeteket Farthing több változatban fogalmazta meg, volt, amikor a kockázat közepesnek, és volt, amikor nagynak tűnt, s voltak olyan szereplők is, akik egyáltalán nem vállaltak kockázatot. A fiatal nők hősies kockázatvállalás esetén a közepes és a nagy veszélyt vállaló férfiakat egyaránt jobb potenciális partnernek ítélték, mint a kockázatot nem vállalókat. Ám amikor öncélú rizikóvállalásról volt szó, másképp alakult a helyzet: a legvonzóbb férfiak a közepes kockázatot vállalók voltak, de akik teljesen értelmetlenül nagy veszélybe sodorták magukat, még a tétleneknél is rosszabb minősítést kaptak. Ha ezt a lélektani tényt minden KRESZ-tanfolyamon belevésnék a hallgatók fejébe, talán kicsit kedvezőbben alakulnának a baleseti statisztikák.
