Halászos tavasz (Dunakömlődi Halászcsárda)

publikálva
1998/20. (05. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ismerünk számos létállapotot, amikor mindenkiből, a legelvetemültebb anoreksziásból is, előtör a kulináris fenevadja, a mély-gourmet. Legtöbbször társaságban, pláne idegenek előtt. Ilyenkor előbb-utóbb, lévén menthetetlenül szárazföldi patkányok, a hal kerül szóba. Átesve a mélytengeri kalandok kötelező hazugságkűrjein, hamarost terítékre kerül a halászlé. Szeged, Baja, Külső-Légszesz utca, röpködnek a kultikus helyek. Paks, böki ki egy utánjátszó jelölt, s tényálladék, hogy a 6-os út mentén a magyar atom fővárosa két hagyományosnak is mondható objektummal dicsekedhet. Ám erre egy emberként hördülnek a dörzsöltebb abroszkalózok, hogy van ott egy másik hely is, na nem jut eszembe hirtelen, de híresebb is, meg jobb is, itt van a nyelvemen (persze rögtön az íze mellett). Na ez: Kömlőd.

Ismerünk számos létállapotot, amikor mindenkiből, a legelvetemültebb anoreksziásból is, előtör a kulináris fenevadja, a mély-gourmet. Legtöbbször társaságban, pláne idegenek előtt. Ilyenkor előbb-utóbb, lévén menthetetlenül szárazföldi patkányok, a hal kerül szóba. Átesve a mélytengeri kalandok kötelező hazugságkűrjein, hamarost terítékre kerül a halászlé. Szeged, Baja, Külső-Légszesz utca, röpködnek a kultikus helyek. Paks, böki ki egy utánjátszó jelölt, s tényálladék, hogy a 6-os út mentén a magyar atom fővárosa két hagyományosnak is mondható objektummal dicsekedhet. Ám erre egy emberként hördülnek a dörzsöltebb abroszkalózok, hogy van ott egy másik hely is, na nem jut eszembe hirtelen, de híresebb is, meg jobb is, itt van a nyelvemen (persze rögtön az íze mellett). Na ez: Kömlőd.

És valóban. A halászcsárda a 6-os út egy frivol kanyarulatában fekszik, önerőből észre sem vehető, akár délről, akár északról próbálja megközelíteni az ember, hirdetőtáblája úgyszólván nincs, egyetlen lehetőségként marad a csikorgó fékezés és az azt követő farolás, majd fakultatív programként a frontális ütközés túlélése/túl nem élése, illetve a halászléfogyasztás.

Utóbbi a jobb, ez kétségtelen, bár ne feledkezzünk meg arról se, hogy az előbbi viszont lényegesen szálkamentesebb. A kömlődi intézmény halászlevéből, a benne fellelhető halcsontokból fűzőt álmodhatnánk nagyatyánk maczájának dereka köré, de enyvet is lehetne belőle főzni és viszont. Ráadásul, bár ez nem biztos, hogy így van, de mégis valószínű, esetleges balesetünket követően nem keveredünk olyan környezetbe, amelyet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, az új gazdasági mechanizmus ígéretektől zsongó napjaiban álmodtak meg. Akár pokolba, akár mennyországba, akár intenzívre kerülünk, látóterünket szomszéd haldoklók, illetve felhők vagy üstök színesítik a matyó nehézipar fénykorát idéző miegymások helyett, körülöttünk angyalok, ördögök, kedvesnővérek szorgoskodnak majd, nem pedig az egykedvűséget baljós tekintettel ellensúlyozni kívánó pincérek, valamint a zenei jellegű műsorféleség kétszemélyes szolgáltatógárdája, a zongoragép és a dobgép virtuózai; a társaság tehát az előbbi esetben lesz a megfelelőbb (bár a budapesti Fiumei Imre úti balesetiben volt egy Erzsike nevű nővér, akit a pokolból küldtek vissza, mert a sátán sikítófrászt kapott a láttán).

De talán térjünk vissza a tárgyra, a kömlődi halászcsárda halászlevére nevezetesen, hazánk és ezen belül a 6-os út tagadhatatlan ékkövére, meggondolatlanul kiforralt, később keservesen megbánt Tolna, Baranya, sőt Bács-Kiskun megyei kiruccanások ürügyére: mely, meglehet, csak ezen a baljós, a Stadler-birodalom végromlását hozó vasárnapon bizonyult halszálkatemetőnek.

Vagy biomasszának

Mostanában ilyesmivel ijesztgetik egymást meg a pulyákat Üröm- és Pilisborosjenő-szerte. Szó se róla, a kömlődi létesítmény chefje minden bizonnyal olyan mestere a halászlé-készítésnek, amilyen rajta kívül csak Hany Istók és Mme Pompadour fattya lehetett volna, művének még romjaiban is tetten érhető egyfelől a hagyományok köteles tiszteletének, másfelől a vízimítoszoknak és a buja képzelőerőnek megannyi pajkos kísértete - ám a készítmény maga áldozatául esett korunk egyik alapvető rákfenéjének, az utókalkulációnak. Annak tehát, hogy a konyhai halászlékondérnak az alját is feltálaljuk.

Halászlét elbaszni, az olyan, mint amikor valaki orrba rúgja a nagymamáját. Nem véletlen, hogy Krúdy Gyula Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című novellájában (melyben a szerző a resztlik elfogyasztásának metafizikáját taglalja) halászléről mukk sem esik, holott tepertőtől a maniaco-depressióig terítékre kerül ott a magyar gasztronómia úgyszólván hiánytalan spektruma. Persze kár volna veszni hagyni a drága pénzen beszerzett alapanyagot, a Föld egyébként is kihalófélben, ki tudja, akad-e még ponty a holnap kivetendő hálóra, akad-e háló még holnap stb.? A halászlét elpackázó azonban a becsületével játszik, hazárd módjára méghozzá. Bukása megérdemelt.

Halászcsárdához képest a halételek oly csekély választékával találkozni az étlapon (melyen egyébként a számos finomság mellett két légy is található: igaz, ezek hamarosan elrepülnek a menükártyáról), hogy már-már arra kell gyanakodni, a hálószaggató népség kifejezetten rühelli az effélét. Ez annál is inkább igaz lehet, mert nagyon kevés cipészt ismerünk, aki naponta gojzervarrottat vacsorálna, hogy a kábelfektetőket és targoncásokat most ne is abajgassuk. A kömlődi haltál - nekrológnak is beillő neve ellenére - konkrétan három méreten aluli rántott gnómot -rántott paptetűt, panírozott snecit és tornacsukát á la Parisienne - tartalmaz. Fogas nem volt, e tény annál is elszomorítóbb, mert nem elég, hogy nem tudtuk hova akasztani a kabátunkat, még az amúgy is elég unalmas pontykészítmények egyeduralmát is jelenti, ami azért elég vicces. Volt viszont tonhal, ebben az ipari környezetben, Pakstól úgyszólván macskaugrásnyira, elképzelhető, hogy az egykor legendás Balti-tenger menti halételgyárak kiapadhatatlan készletéből.

A desszertlista zenitjén vitathatatlanul a dejós palacsinta fénylik, a pincér átszellemült képpel kínálja, csettint is hozzá a nyelvével, ám a dejó próbája az evés. Pedig milyen jó lenne, ha csak lakmuszpapírral kéne vizsgálni. A szakács megpróbált mindent, még igazi dióhéjat is, bár lehet, hogy egyszerű betontörmeléket is kevert a dejóba. Felejthetetlen.

De fölösleges tovább ragozni, aki bele akar csapni a dejóba, álmai földjére érkezett.

Az amúri partizánok

publikálva
1998/20. (05. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...