Tranzit

Mi sem ellenszenvesebb a kávéházi nosztalgiánál. Azok a bizonyos idők ugyanis visszavonhatatlanul elmúltak, a mai, újrapumpált kávéházakban nincs és soha nem is lesz szellemi élet, és aki ezen kesereg, a korszellem gyászhuszárja csupán. A visszarévedés mégsem kárhoztatható, mert ha hagyományt akar teremteni az ember, előbb vissza kell nyúlnia a hagyományokhoz. Nagyjából ez a gondolat hozta létre a Zila kávéházat Pestszentlőrincen.

Az esztend›t az autóipar is Uszáma bin Ládin jegyében kezdte: mindenki a várt recesszióval volt elfoglalva, ami aztán közel sem lett olyan súlyos - több nagy gyártó még növelni is tudta a forgalmát. Egy autóipari áldozata azért mégis volt a WTC-merényletnek.

Avilágútlevél kézhezvételéig a Magas-Tátrában (Csorba-tó, Lomnic, Tátrafüred, az Encián) és az Alacsony-Tátra ismert pályáin (Chopok, Certovica, Donovaly) százezrek tanultak meg síelni, de a rendszerváltás után az északi megyék iskolásai magukra maradtak.

Túlzás lenne azt állítani, hogy megerőltető. Az 56-os villamos végállomásától indulva legfeljebb ötszáz métert kell az enyhe emelkedőn gyalogolnunk, és máris a kiszemelt célpontnál vagyunk. Mivel ez a levezetőnek sem igazán nevezhető fél kilométer az Országos Kéktúra része, lehetnének akár illúzióink is.

Az autósiskolák közti árverseny miatt a szolgáltatások minősége az utóbbi tíz évben oly mértékben romlott, hogy egyes vélemények szerint az iskolák kétharmadának képzési engedélyét be lehetne vonni, míg csupán negyedük tekinthető minőségi szolgáltatásnak. A közlekedési hatóság tehetetlen, az olcsó árral és villámképzéssel hitegetett ügyfél pedig hallgat.

2002. január 1-jétől a gyermekes családok autóinak kötelező tartozéka lett a biztonsági gyermekülés.

több mint ötven magyar hegymászó szenvedett halálos kimenetelű balesetet.

Noha az Országos Kéktúra egy nagyszabású európai turista-útvonalnak is része, kíváncsi lennék annak a taxisnak az arcára, akit arra kér a Keleti pályaudvaron egy külföldi bakancsos, vigye már el a legközelebbi pontra, ahol rácsatlakozhat az ösvényre. Pedig a megoldás kézenfekvő: az út természetesen olyan pontok mentén halad, amelyeket méltán neveznek "népszerű budapesti kirándulóhelyeknek". De hogy egészen pontosak legyünk, a kék jelzés nyugati irányból (Írott-kő felől) a Bécsi út Pilisborosjenő és Üröm közötti szakaszán, a Solymári-völgynél éri el a fővárost, és a Csúcs-hegy, a Hármashatár-hegy, Hűvösvölgy és Máriaremete érintésével hagyja el.

Elsőnek a Balaton. A hatvanas években az illetékesek ilyennek álmodhatták a szabadidő tartalmas eltöltését, sőt többet mondok: a paradicsomot. Vakító napfény, sátrak, frottírtörülközők, távolban egy fehér vitorla. A kemping füve zöld, a zuhanyzó padlójáról enni lehet, sőt van hideg sör is. És persze mindenütt pompás autók: Skodák, Wartburgok, Moszkvicsok. Ha a Kádár János Baráti Társaság azt a képregényrajzolót kérné föl, aki a Jehova Tanúinak is dolgozik, hogy idealizálja cseppecskét a szocializmust, valami hasonlót kanyarintana a kockákba. Legfeljebb a kemping nevét változtatná Holidayről Zójára. De ahhoz még neki sem lenne bátorsága, hogy három, pléddel letakart szélvédőjű Ferrarit is rajzoljon. Az túl dekadens volna.

A hetvenes években a Trabantot és a Wartburgot a Tour de Belgique rendkívül erős futamaiban csak a hazai pályát kiválóan ismerő belga versenyző tudta megelőzni. Most viszont egyszerre három minisztérium kezdett manőverbe azzal a szándékkal,

De úgy képzeljék el, hogy egyáltalán. Nincs esemény. Belvárosán ötpercenként átzörög egy villamos, a nagyerdei tóba vágott vécéülőkében sás terem, félholt béka kuruttyol a gumiabroncs peremén. A sugárúton szemét libben, kátránypapír, buszjegy, intimbetét, a törött padokon ájult részegek gubbasztanak. A kongó, félhomályos éttermekben szalonnával tűzdelt hortobágyi pecsenye rendelhető, ha a szakács hajlandó felkelni, és hosszas rábeszélésre megsüti. Csend van, néha fúj a szél, a lakosság ilyenkor aggódva pislog a Hortobágy felé, eső lesz talán. Becsukja a spalettákat a cívisházak ablakán, eső lesz, mormolja, ne menj sehová, anyukám. Az asszony egyetértve bólint; szerencsére egyáltalán nem akart menni sehová. Már volt a piacon, vett egy jó kövér libát. Nem lett eső, állapítja meg az ember, amikor napok múltán újra kitekint, egy rettenetest ásít, s komótosan megvakarja a kutyát. Minden komoly író, színész és sportoló fejvesztve menekül, a rangos művészeti produkciók messze elkerülik. Színháza vegetál, tömény unalomba fullad, a mozikban harmadosztályú filmeket vetítenek. Állítólag több tízezer diák rejtőzködik benne, de jelenlétük nem érzékelhető. Mondják, komoly kulturális hagyományokkal rendelkezik, úgymint Csokonai Vitéz Mihály, megmutatnák a síremlékét a helyiek szívesen, de nem érdekel senkit, nincs kinek. Kölcsey lakóházát lebontják, tégláiból disznóól lesz Kabán. Turista, ha idetéved, megtekinti a Nagytemplomot, ami előtt, fakultatív, Kossuth Lajos szobra is megszemlélhető. A függetlenségi hagyomány, veri a mellét az idegenvezető, a szabadság őrhelye meg minden ilyenek, unott képpel bólogatnak a tűző napon az idegenek, aztán vásárolnak egy képeslapot, amelyen a Nagytemplom és Kossuth Lajos látható. Ha kicsivel korábban merészkednek erre, láthattak volna olyan házat is, ahol - szintén a helyi hagyomány részeként - ez a felirat fogadja a betérőt a szemöldökfán: Tedd be az ajtót, ha bejöttél, mert kimegy a disznó. Köszönöm.

Ilyenkor nagyon kedvesen azt szoktam mondani, hogy nincs igazán más vágyam, mint egy tizenöt-húsz perces beszélgetés nyugdíjbiztosítás- ügyben, majd kedvesen bediktálom főszerkesztőnk nevét és telefonszámát. Most sem történt ez másképp, és a napi jó cselekedetet letudva, végre a terepasztaloknak szentelhettem figyelmemet. A MOM felső terme tulajdonképpen egyetlen hatalmas terepasztal volt, amin vonatok közlekedtek igazi magyar tájban, azaz rozsdásodó markolók, kiégett mezők és könnyedén az útra ragasztott Trabantok között. Egy Habók nevű állomásra emlékszem, mert éppen ott álldogáltam, amikor az egyik szerelvény lerobbant, akárcsak a valóságban: a tehervonat nem akart elindulni, mire vezetője felemelte, és áttette a kocsisor másik oldalára, ami viszont a gyakorlatban nem igazán kivitelezhető.

Érdekes, gondoltam, a tetőtérben azt olvastam, úgy pörög itt minden, a keleti végvárban, mint a fergeteges istennyila, a Lugasban meg nem változott semmi egy teljes naptári év során. Voltál közben otthon, ordítottam Zolikára, elnyomván négy másodperc erejéig Zoltán Erikát, Zolikám? Pont így ültél, ebben a tekert pózban ennél az asztalnál, amikor legutóbb bejöttem, esküszöm, csak akkor egy évvel fiatalabb voltál, gyakjalak. No, gyerek? Bírja még? Megmaradt? Reggel még megvoltak, bízom, ma is jó esélyekkel indulok haza. És mi a hír, mondjad, Debrecenben, hogy élnek a cívisek? Panaszkodnak, azt mondja, hogy lenyúlják a pénzeket. Kik, Zolikám, ne ejtsél már kétségekbe éhgyomorra teljesen. Hát ezek. Eladják egy tenderért az öreganyjukat. Autópálya, díszburkolat, repülőtér, kandeláber: egyre megy. Mit nem mondasz, de te azért megvagy, remélem, rendesen, nem veszélyeztetik a sörödet. Azt azért nem, szerencsére, de nagyon fogy már a türelem. Növekszik a népakarat, hogy nevezzék meg a felelősöket. Jönnek majd a tényfeltárók, mondom neki, biztosan, magam, szelíd literátor, kihalóban levő állatfajta, csak a közhangulatot tesztelem.