Román vendégmunka Magyarországon: Radu, az ász

publikálva
2003/10. (03. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hajszálpontosan érkezik. Magas, kisportolt testalkatú. Ruhája igényes: márkás ing, különleges farmer, méregdrága cipő. Zselézett haj, frissen borotvált, határozottságot és elszántságot tükröző arc, kemény, hideg tekintet. Messziről jött ember azt mond, amit akar: állításait nem állt módunkban, de nem is akartuk ellenőrizni. Története az esetleges túlzásokkal együtt is tartalmazza azokat az információkat, amiket nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha magunkra és a korunkra gondolunk.

Hajszálpontosan érkezik. Magas, kisportolt testalkatú. Ruhája igényes: márkás ing, különleges farmer, méregdrága cipő. Zselézett haj, frissen borotvált, határozottságot és elszántságot tükröző arc, kemény, hideg tekintet. Messziről jött ember azt mond, amit akar: állításait nem állt módunkban, de nem is akartuk ellenőrizni. Története az esetleges túlzásokkal együtt is tartalmazza azokat az információkat, amiket nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha magunkra és a korunkra gondolunk.Radu egy Bukarest melletti kistelepülésről származik. Pályafutását a román fővárosban kezdte. Az érettségivel együtt megszerzett szakképzettségének megfelelően lakatosként dolgozott egy ipari komplexumban. A rossz körülmények, a három műszak és az alacsony bér rövid idő után munkahelyváltásra késztette. A magánszférában próbált boldogulni: dolgozott eladóként, anyagbeszerzőként, volt újságárus. Járandóságából csupán albérleti költségeit tudta fedezni, a mindennapi betevőről és egyéb kiadásairól idős szülei gondoskodtak. Elhatározta, hogy külföldön próbál szerencsét. Ismerősei Magyarországot vagy Kanadát ajánlották. A tengerentúlon lényegesen több pénzt lehet keresni, Magyarország viszont a közelsége miatt előnyös.

1998-ban, 27 évesen Radu tízezer forinttal, román érettségivel a zsebében elindult.

- Bizakodó voltam, mert köztudott, hogy a Moszkva téren szinte minden külföldi talál munkát - meséli Radu. - Tudtam persze, hogy feketén fogok dolgozni valamilyen építkezésen, és magyar viszonylatban kevés lesz a fizetésem, de egy gyenge magyar fizetés felér egy jó közepes románnal, ezért megéri elvállalni a rosszul fizető munkát is. Abban reménykedtem, hogy nekem is szerencsém lesz, és leendő főnököm szállásadóm is lesz egyben.

Radu gyorsan megtalálta a Moszkva teret.

Néhány nap múlva már napszámosként dolgozott Budaörsön. Reggel egy mikrobusszal kivitték a férfiakat a földekre, ahol különféle begyűjtési munkákat végeztettek velük. Sötétedésig dolgozni kellett, felüdülést csak a félórás ebédszünet hozott. Este mindenki maga gondoskodott a visszaútról. Ha valaki nagyon fáradt volt, vagy nem volt hova mennie, és kegyesek voltak hozzá a gazdák, elalhatott a kertek alatt. Radu, mivel senkit sem ismert a fővárosban, többször is a szabad ég alatt töltötte az éjszakát. 500 és 800 forint között kerestek a napszámosok, attól függően, hogy mit csináltak. A megegyezés szerint az ebédről is gondoskodniuk kellett, jó esetben kolbászra és egy darab kenyérre, rossz esetben egy szelet zsíros kenyérre tellett.

- A megaláztatást már az első napokban megismertem. Megvetéssel és undorral néztek ránk, amit eddig még nem tapasztaltam. Lépten-nyomon megbántottak, belénk kötöttek. Viccet csináltak abból, hogy néhányan a kerti csapnál tisztálkodtunk, mivel fürdési lehetőségünk nem volt. Amikor ezt kikértük magunknak, dühbe gurultak, és "vízdíj" címén megvonták tőlünk a napi járandóságunk felét. Könnyű szívvel váltam meg tőlük, amikor adódott más munka.

Sok helyen sokféle munkát végzett. Dolgozott kőművesként is.

- Négyen vettünk részt az építkezésben, de egyikünk sem rendelkezett szakismerettel. Egy férfi irányította a munkánkat, aki egyben a felügyelőnk is volt. ´ szabta meg, mikor ehetünk, sőt még azt is, hogy mikor mehetünk vécére. A megegyezés értelmében tíz órát dolgoztunk napi kétezer forintért. Munkaadóink gondoskodtak szállásunkról, illetve a betevőről is. Az ajánlatnak örültem, mert nem tereken, parkokban, a szabad ég alatt kellett éjszakáznom, sőt ennivalóra sem kellett költenem.

A kis csapat - Radu története szerint - egy szobába volt zsúfolva, még a fekhelyeken is osztozni kellett. Többször éhen maradtak, védőfelszerelést nem kaptak, csak munkaruhával látták el őket.

- A megaláztatásból itt is kijutott bőven. Gúnyt űztek a nemzetiségünkből, azt fejtegették, hogy lényegében cigány, illetve tolvaj nemzet vagyunk. Ha néha szóvá mertük tenni embertelen, életveszélyes körülményeinket, fenyegetés volt a válasz. Közölték, ha bajunk esik a munkavégzés során, visszavisznek a Moszkva térre. Az orvosi ellátás nem az ő feladatuk - tették hozzá.

Amikor az épülő ház félkész fala leomlott, az egyik munkás súlyosan megsérült. A munkáltatók rövid tanácskozás után autóba ültették a balesetet szenvedő férfit, és elhajtottak vele. Másnap a munkásokat minden magyarázat nélkül visszavitték a Moszkva térre.

- Hiába érdeklődtünk ismerősünk egészségi állapota felől, hiába faggatóztunk holléte után, nem válaszoltak a kérdéseinkre, közölték, hogy pórul járunk, ha ezt bárkinek is elmeséljük. Ma sem tudom, mi történt vele, azt sem, hogy egyáltalán életben van-e. A Moszkva téren azóta nem láttam. Szörnyű volt, hogy ezen csak úgy túl kell lépni, mintha mi sem történt volna. A hatóságokat nem mertük megkeresni, mert féltünk, hogy kiutasítanak az országból.

Radu ezután határozta el, hogy nem fog többet építkezéseken dolgozni, a rosszul fizető napszámos- munkából és az ezzel járó csöves életből viszont gyorsan elege lett.

- Egyre nehezebben bírtam elviselni az állandó gúnyolódást, a járókelők megvető tekintetét. Borzalmas volt állni a téren és az arra járók gyűlölködését, utálkozását érezni. Szembe kellett néznem azzal, hogy nem lesz barátnőm, hiszen román vagyok, szegény vagyok, hajléktalan, még rendes ruhám sincs. Megfogadtam, más munkát keresek, és emberi életet fogok élni. Nem fogom megengedni Magyarországnak, hogy széttiporjon.

Radu a Nyugati pályaudvaron kötött ki. Az aluljáróban ácsorgó honfitársaival nem kellett sokat beszélnie, hogy megtudja, miből áll a "munka".

- Sok kliens bukik ránk. "Munkaadóink" nem piszkálnak a származásunk miatt, sőt kifejezetten kedvelik a román fiúkat. A Nyugati téri aluljáró csak a miénk. Legyél finom, csináld meg, amit kérnek, és ne kérj túl sokat! Eleinte sok volt a balhé, néhány vendéget meg is vertek a fiúk. De ennek már vége. Most úgy mondják: korrektek vagyunk. Sok, nagyon magas beosztású, igényes kuncsaft is keresi a kapcsolatot velünk - magyarázták Radunak.

- Először furcsállottam, hogy heteroszexuális férfiak homoszexuális srácokkal mennek el. Röhögve mondták, hogy ha közben a pénzre gondolok, el lehet viselni. Végül beadtam a derekam. Első nap tökrészegre ittam magam, úgy mentem ki szerencsét próbálni. Nem kellett sokat sétálnom, hamar megjelent az első idősebb férfi. Elmondhatatlanul undorodtam, ezért a tarifa mellé italt is kértem. Szörnyű volt, de nem haltam bele. Úgyhogy visszamentem az aluljáróba, és folytattam a munkát estig. Majdnem tízezer forintot kerestem az első napon.

Néhány hét múlva a Népliget következett. Napközben a Nyugati pályaudvar aluljárója, este a liget. Hamarosan albérletbe költözött, divatos ruhákra is futotta, testépítésre is befizetett.

- A vendégek a kisportolt fiúkat szeretik, ráadásul a jó megjelenésért több pénzt lehet kérni. A kezdeti undoron túl vagyok, de van, amikor mégis csak az alkohollal tudom leküzdeni. Néha olyan, elképzelhetetlen dolgokat kérnek a kuncsaftok, amit józanul képtelen vagyok megtenni.

Azóta Radu a melegprostituált-világ egyik legkelendőbb, legismertebb fenegyereke. Mindenben a márkát részesíti előnyben: ruházata kifogástalan, a legdrágább cigarettát szívja, autóra gyűjt.

- Életformámmá vált a jólét, lakást is szeretnék venni. Úgy érzem, csak akkor bizonyítom be, hogy én is ember vagyok. Boldog persze sohasem leszek, mert a lányoknak csak addig kellek, amíg ki nem derül, hogy román vagyok. Utána rögtön ejtenek. De nemcsak azért nem megyek haza, mert itt könnyen keresem a pénzt, hanem azért is, mert odaát magyarbérencnek tartanak. Különben annyira kiégtem, hogy már honvágyam sincs.

Agyagási Edit

"Nem keresnek"

A budapesti Moszkva tér a rendszerváltás óta "munkaközvetítő" szerepet lát el. Elsősorban román nemzetiségűek keresik fel, de akadnak erdélyi magyarok is, általában akiknek nincsenek magyarországi rokonaik, kapcsolataik. Befutottságát jelzi, hogy a magyar nyelvet nem beszélők is pontos információkkal rendelkeznek a tér "működését" illetően: tisztában vannak vele, hogy a járókelők megvetően néznek rájuk, munkavállaló honfitársaik nem részesítik őket kitörő örömben, illegális körülmények között fognak kevés pénzért dolgozni az itt- tartózkodáshoz és a munkavállaláshoz szükséges iratok hiányában. Túlélési és pénzkeresési elvük: "Egészségben megmaradni." A betegség, a munkahelyi baleset a véget jelenti. A vég magával sodorhatja a munkaadót is. A külföldi állampolgárokat feketén dolgoztatják: nem jelentik be őket semmiféle hivatalba, nem fizetnek utánuk semmiféle járulékot. Tökéletes titoktartást követelnek meg az alkalmazottaktól, sok esetben az útlevelüket is elveszik a foglalkoztatás idejére. A felkínált munkák szűk skálán mozognak: leggyakoribbak az építkezési, illetve a mezőgazdasági, begyűjtési feladatok. A legtöbb kockázattal, baleseti veszélyekkel járó munkálatokat az előírásoknak nem megfelelő körülmények között végeztetik el. Ezért szép számmal adódnak munkahelyi balesetek, amit szintén az előírásoknak nem megfelelően oldanak meg a munkaadók. Vannak olyanok közöttük, akik a szakszerűtlen ápolás következtében életük végéig tartó sérülésekben, betegségekben szenvednek. Mások nyomtalanul eltűnnek egy munkahelyi baleset után - állítják többen is. Senki nem meri értesíteni a rendőrséget, feljelentésükkel életüket, ittlétüket, megélhetésüket tennék kockára.

Arra a kérdésre, hogy mit tud tenni ilyen esetben egy, az emberi jogok védelmében működő civil szervezet, az Amnesty International (AI) illetékese azt válaszolta: hazánkban működik ugyan az AI, de az a külföldön történt magyar vonatkozású sérelmekkel foglalkozik. A cikkben említett történet a Romániában tevékenykedő nemzetközi szervezet hatáskörébe tartozik, de az még gyermekcipőben jár, ezért reménytelen a segítségüket kérni - világosított fel a szakember. Somogyi János, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa kizártnak tartja, hogy bármiféle sérelem érné a magyarországi munkaadók által a szerencsétlenül járt külföldi dolgozót. - Nehéz eset, mert a külföldi feketemunkás kvázi turistaként él hazánkban, hivatalos közeg nem tud róluk - mondja az ügyvéd.

Románia magyarországi nagykövetségén nem tudnak ilyen esetről. - Különféle ügyekkel keresik meg hivatalunkat, és mi mindig megpróbálunk segíteni az ügyfeleknek - tájékoztat Tiberiu-Doru Cioban, a konzulátus vezetője. - Nehéz helyzet, mert minket nem keresnek ilyen ügyben sem a pórul jártak, sem társaik, pedig természetesen fellépnénk az érdekeikben - teszi hozzá.

publikálva
2003/10. (03. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...