A Kazinczy és a Dob utca sarkán összejött jó pár dolog a huszadik század végére: ott masíroznak a tanárképzősök tömött sorokban, útburkolat-sérülésről csorba járdaszélre szökell megannyi kontyos balettintézeti növendék tütüvel a szatyorban, kósza haszidok kupaktanácsai tűnnek fel időről időre a kissé leimádkozott, de mégis legszebb kelet-európai zsinagóga árnyékában, húst mér a kóserhentes, parókát készít a Sommer, rikoltoz a parkolóőr, ráadásul be van izzítva a Kiskacsa vendéglő magyaros konyhája is.

Nem ám az a módi, hogy csak úgy becsörtet a vendég inni a krimóba, aztán ott szomorkodik, bajuszát ecetespohárba lógatva hajnalig, mint hajdanán, amikor ebben az utcában laktunk. Akkor azt hittük, nincs tágasabb vendéglő ennél, persze az idő tájt még a környező járdán is folyt az élet, kint álltak Antiék a korsó sörrel markecnézőben, lopótökkel. Most zárt életű a hely, barátságos és bensőséges hangulatú. Tisztességgel be kell zörgetni, megvárni, amíg a főúr betessékel. Rögösek a törzsalkoholistából törzsvendéggé válás ösvényei, és a magyar konyha becsületének védelme az óseprőpálinka tápértékével szemben sem könnyű; nehezek az első lépések, de metódusban nincs hiány, hisz közel a pedagógia fellegvára, s akadnak is bent leendő pedagógusok, menüre és kisvadászra várva.

Ami nem változott évtizedek óta, az a hely alapterülete: új bútorok, hangulatos fapadok kerültek, asztalok szeparéval, akár egy kisalföldi kisvendéglő kerthelyisége, csak éppen sás és kócsag nélkül. Kifogástalan a terítés, folttalan az abrosz, szidolozott az étkészlet, a szalvéták is gondosan hajtogatva. Itt természetesen először nem salátát illik enni, hanem levest. Az a legjobb, ha hagymalevest sajtos pirítóssal, de húslevesek is vannak, ha valaki azt kedveli, rendes, aranysárga színűek, nyolctojásos tésztával. Utána pecsenye - ahhoz már a saláta is jól jön. Vörösboros mártáshoz azonban a gazda semmiképpen sem ajánlja. Itt és most összecsaphatnak a marha- és disznópártiak, az emlőshúsokat szag, íz, és állag tekintetében versenyeztetők. Van elég választék (és mennyiség) a teszthez. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs szárnyas - ám mi a disznóra szavaztunk, mint már annyiszor. S végre egy hely, ahol normális választ kapunk az étlapból arra is, milyen elkészítési mód rejtőzik az izgalmas ételnevek mögött. A tordai flekken póréhagymával, sonkával, párolt zöldbabbal készül, a hajdúsági sertésjavát füstölt sajttal, uborkával, sonkával sütik fóliában, a molnárpecsenye velővel, gombával és zöldséggel van dresszírozva, a "sertés Budapest módra" azt jelenti, hogy szárnyasmájjal, zöldborsóval és lecsóval pirítják az anyagot; az erdélyi töltött flekken mustárosan és fűszeres májjal jó, míg végül minden disznójavák hercegnője, a vincellér aprópecsenye vörösboros, gombás, aszalt szilvás mártásban van elrejtve, körülötte zöldséges krumplikrokett. Az utóbbira, mint kiderült, érdemes volt lecsapni. Mire kiolvastuk az étlapot, térdig csurgott a nyálunk. Hál´ istennek nem kellett sokat várni. Mikor már a palacsintának is alágyújtottak á-tól z-ig - bíboros, eszterházy, feketeerdő, hortobágyi, károlyi, lyoni, óházi, rosszlány, szilvia, zsuzsanna etc. -, meg kellett állapítanunk, hogy a hely több, mint veszélyes zsiradék- és szénhidráthalmozás tekintetében. Az alkohol tetszés szerint és moderált mennyiségben fogyasztható itt is, keleti árakon, ahogy minden rendes polgári helyen. A léleknek már nem árthat egy disznóebéd utáni poharazgatás. Ha valakinek nincs kedve eszméletlenre enni magát, az is beülhet diszkréten iszogatni és nassolni a sörkorcsolyákból, a libatepertőtől a fűszeres húsgolyócskákig.

Elárulok két nagy titkot: bár a modern étkezési trendek szerint a libatepertő fél egészség sincs, attól még roppant megnyugtató, különösen egy egyhetes észak-lappföldi vegetáriánus rántottzab-túra után, s ami a fő: ha a vendég három hatost dob a számlázáskor, ingyen volt neki az ebéd.

- sisso -