A minestrone felejthető, a kis pirított kenyérkékre halmozott paradicsomdarabkás előételt viszont vétek kihagyni, csakúgy, mint a salátát, amibe feltétlenül kérjünk rucolát (Erica sativa), mert az még magában is életélmény, hát még az extraszűz olívaolajjal és a kifogástalan borecettel.
Kár, hogy a pincérlány a jelenleginél csak úgy lehetne pikírtebb, ha baseballütővel szolgálna fel, és hozná a skinhead haverjait a kőbányai sejtből. A saláta és a főétel közé érdemes bepasszírozni egy kis tésztát (rövid cső borjúraguval, tíz pont), és már jöhet is az olasz steak, olívaolajban sütött marhadarabkák rucolalevélkékkel, újabb, az előételhez hasonló összetételű saláta kíséretében. Ezután szuszogjunk egy kicsit, majd nézzük végig higgadtan a hűtőszekrényt: a tiramisuból baj nem lehet, a reszkető panna cotta eperöntettel már a kéjgyilkosság határát súrolja, érdemes kipróbálni a többi, kevésbé ismert olasz fehér tornyocskát is.
A San Remóban a nálunk ismeretlen Café Pelé nevű kávét adják, ami valószínűleg a fekete gyöngyszemről nyerte a nevét: kérjük a rövid, espresso verziót, aminél finomabbat Itáliában sem kapunk, a dizájnos csészéről nem is beszélve.
A pizzeria-kültéren tökéletesen nyomon követhető az olasz szemlélet, mely szerint a pizzásfiú a mediterrán negyedik kaszt, meglehetősen lenézett műfaj: a terem berendezése és a falak felületkezelése egyaránt hagy maga után kívánnivalókat. A pizzásfiú azonban harcol az előítéletek ellen, kifogástalan teljesítményt nyújt még olasz viszonylatban is. Az árfolyam valamivel az átlag fölött (nem tudom például, két kólából és egy széria Lipton teából miként lett a számlán 1500 Ft-os italfogyasztás), de ahogy Ficktacker doktor mondta, hol kapsz ilyet harmincötezer líráért?! Ha a pincérlányt elküldik egy Emberi kapcsolatok a vendéglátásban tanfolyamra, a San Remo még sokra viszi.
- winklair -
