A bányászat, mindenekelőtt a szén felszínre hozatala sohasem volt veszélytelen, a balesetek végigkísérték a céltudatos földtúrás történetét. Mindazonáltal szűkebb környékünkön az első feljegyzett bányarobbanás nem is szénbányában következett be. 1664-ben Ausztriában a vaskori (alkalmasint kelta) régészeti kultúrának nevet adó Halstatt falucska sóbányájában két súlyosan megégett bányász tapasztalhatta meg először az utóbb sokakat elborzasztó, rohanó tűzfüggönyt. Mivel a bánya rövid időn belül több robbanást produkált, a kortársak joggal következtethettek arra, hogy démoni erők incselkednek velük, s ők idézik meg a pokol tüzét: a helyi bányatiszt éppen ezért misét mondatott a plébánossal, majd szépen újraszentelték a bányát. A természettudományok fejlődése és a folyamatosan gyűlő bányászati tapasztalatok azután idővel megmutatták, milyen - nagyon is evilági - okok vezetnek a detonációkhoz.
Mit súg a bányalég
A bányákban előforduló legsúlyosabb balesetekért a mélységben felhalmozódó, feldúsuló metán a felelős: egy közönséges, a természetben javarészt anaerob (oxigéntől elzárt) bomlási folyamatok során nap mint nap tömegesen termelődő színtelen, szagtalan, a levegőnél könnyebb gáz, amúgy a legegyszerűbb (telített) szénhidrogén. A lápok, mocsarak, állandóan vízzel borított területek, köztük a duzzasztóművek mesterséges tavai ma is a legfontosabb metánforrások közé tartoznak, de az összetett gyomrú kérődzők emésztési folyamata is rengeteg metánt ereget a légkörbe.
Témánk szempontjából azonban fontosabb, hogy a földtörténet során sokszor kerültek (s nyilván kerülnek manapság is) állati és növényi maradványok afféle természetes földtani csapdába. Előbbi esetben kőolaj, utóbbi esetben, részleges szenesedés nyomán, kőszén - s mindkettő mellett még gáznemű metán is keletkezik. Ez tör fel a kőolaj-kitermelés közben, ezt termelik ki a gázmezőkről, ezzel fűtünk és főzünk (elvégre a földgáz túlnyomórészt szintén metánból áll), és ez halmozódik fel a kőszénbányák járataiban, amikor az évmilliókon át csapdába esett, sokszor a kísérő kőzet üregeiben, likacsaiban megbújó gáz felszabadul a bányászattal óhatatlanul együtt járó bolygatás nyomán. A lassan szikkadó sórétegek közé szorult egykori élő, szerves anyag szintén metánképződés közben bomlik, s ezért robbanásveszélyesek némely só- és érc-, például bauxitbányák is. A mélyművelésű szénbányáknak azonban gyilkos természetüket tekintve nincsen párjuk, s ez a kivételesen nagy mennyiségű, potenciálisan felszabaduló metántartalmuknak köszönhető.
Szikra pattan, olthatatlan
A metán magas fűtőértékű, jól égő gáz, azonban robbanásszerű oxidációjához rendre egy sajátos keverékre van szükség. Ha egy járatban a metán 4 százalékos koncentráció alatt vagy éppen 15 térfogatszázalék fölött fordul elő, akkor "csak" égni fog, ám a kettő közötti tartományban a metán és a levegő gyilkos sújtóléget (esetleg bányalég vagy viheder) képez. A legnagyobb energiájú robbanásra a 9,5 százalékos metántartalmú sújtólég képes: ilyenkor a kialakuló, a szűk járatokban a hangsebességnél is gyorsabban terjedő szúróláng hőmérséklete elérheti az 1875 Celsius-fokot. Márpedig a metán folyamatosan szivárog a bányajáratokba: főképpen a művelés által aktuálisan érintett szénből és mellékkőzetekből - miképpen a már letermelt telepekből vagy a művelésre alkalmatlan vékony rétegekből is. A beáramlást gyorsíthatja a munkák során kialakuló nyomáskülönbség - a rendre előforduló kőzetelmozdulások nyomán pedig akár folyamatossá válhat a fütyüléssel kísért beáramlás (ez a Móra Ferenc Kincskereső kisködmönjéből ismert bányarigó). Néha ennél katasztrofálisabb gázfelszabadulás (sújtólégbetörés) is történik, amikor a szenet és meddőt magával sodró gázkeverék már magában is komoly mechanikai rombolást okoz. A sújtóléget azonban nem is olyan könnyű begyújtani: csákánynyal megütött kőből pattanó hideg szikra mit sem számít. A metánkeverék robbanásához legalább 650 Celsius-fok szükséges: bányatűz, elektromos ívkisülés, rosszul elvégzett robbantás, hibás lámpa mind az okozója lehet. A nyílt lángtól metánveszély esetén mindenképpen tartózkodni kell, éppen erre szolgált a közelmúltig használt biztonsági Davy-lámpa, melynek lángmagassága ráadásul a metánszintről is informált.
A sújtólég elleni védekezés papíron egyszerű: meg kell előzni a metán felhalmozódását, és megakadályozni, hogy berobbanjon. Ezekre számos technológiai megoldást dolgoztak ki, de a baleseteket teljesen megakadályozni nem lehet. A gigantikus föld alatti detonációk száma sajnos fájdalmasan magas, az áldozatok számát rendre növelte, hogy a primer robbanástól felkavart szénpor maga is hajlamos berobbanni, s a tökéletlen égés során felszabaduló szén-monoxid sokszor több áldozatot szed, mint a robbanás, a tűz, vagy éppen az, hogy a heves égés (közvetett hatásként) az ettől nem érintett járatokból is elszívja az oxigént. Hagyományosan a geológiai korukat tekintve idősebb feketekőszén-telepeket tartják veszélyesebbnek - szomorú csúcstartóként a franciaországi Courriéres-ben egyetlen 1906-os robbanásban 1099 bányász, köztük sok gyerek halt meg. Ennek dacára nálunk, Magyarországon a három legszörnyűbb bányásztömeghalál nem a tragikus balesetekben amúgy bővelkedő mecseki feketeszénbányákban (Pécs, Komló, Szászvár), hanem a dorogi, illetve a tatabánya-oroszlányi szénmedencében történt. 1942-ben a tokodi Erzsébet-aknán 51-en, Tatabányán 1950-ben 81-en, s végül a közelmúltban, 1983-ban a márkushegyi bányában 37-en haltak meg. Utóbbi az utolsó még működő mélyművelésű szénbánya Magyarországon, de év végén ez is bezár, így egy jó időre csupán emlék lesz nálunk a sújtólég.
