Pedellus: A magyar felsõoktatás változó struktúrájában hol határozza meg az Erasmus Kollégium helyét?
Az Erasmus Kollégium jelenleg kicsiny intézmény, ám mégis példa lehet erre a tendenciára. Arra törekszik, hogy a szakmai munka mellett formálja a hallgatók nyitottságát, lehetõvé téve a különbözõ területek közötti átjárást. Jelenlegi lehetõségeink folytán csak társadalomtudományos hallgatókkal tudunk foglalkozni - bölcsészekkel, jogászokkal, közgazdászokkal -, ezen belül viszont rendkívül sokféle szakma képviselõje van jelen nálunk. A hallgatók a tutoriális képzés révén kerülhetnek kapcsolatba szakmájuk jelenlegi legjobb magyarországi képviselõivel. Másrészt az Erasmus Kollégium azt is szeretné elérni, hogy a hallgatók, amennyire lehet, már most bekapcsolódjanak az aktuális értelmiségi diskurzusokba, vagy legalábbis érzékeljék e diskurzusok intenzitását és jellegét.
P: Az egyetemi közbeszédben az Erasmus Kollégiumot gyakran a Láthatatlan Kollégium említésével tudják a leggyorsabban azonosítani. Szellemét vagy gyakorlatát tekintve milyen viszonyban áll a két intézmény?
MI: A Láthatatlan Kollégium a kilencvenes évek talán legizgalmasabb és legeredményesebb pedagógiai kísérletének tekinthetõ. Célkitûzése igen hasonló volt ahhoz, amit kisebb léptékben az Erasmus Kollégium képvisel. A Láthatatlan Kollégium a kilencvenes évek végén kettéhasadt, az Erasmus Kollégium jelenlegi vezetõsége azon tanárokból és kutatókból áll, akik kiváltak az akkori Láthatatlan Kollégiumból. A két intézmény közt a hasonló elképzelések mellett annyi kapcsolat van, hogy a hajdani Láthatatlan Kollégium tanárai és hallgatói közül többen támogatják az Erasmus Kollégiumot. A Láthatatlan Kollégium és más szakkollégiumok között az Erasmus Kollégiumot az tünteti ki, hogy nem egyszerûen az egyetemi képzésre épülõ pluszképzést nyújt, hanem önálló kutatásokat támogat, ezért a mi egyéni elvárásaink talán magasabbak, mint a többieké. A kollégium nem klub, nem harci tömörülés, hanem tanárok és hallgatók szövetsége egy tágan értelmezett cél érdekében. Talán ez a legfontosabb, hogy beszélgetésnek nevezzük az együttlétet, nem csak konferenciának, és fõleg nem szövetségi hitvallásnak. A konferenciák, a beszélgetések és az oktatás együttesen teszik ki azt a stratégiát, amire a kollégium tulajdonképpen megszületett. Eddig két alkalommal szerveztünk terjedelmes konferenciát, amelyen a hallgatók bemutatták tudományos eredményeiket, és az elõadások nagy többsége semmi kívánnivalót nem hagyott maga után.
P: Az oktatás mai finanszírozási válsága mellett milyen lehetõségek vannak egy ilyen típusú intézmény fenntartására?
MI: Az elitképzés minden társadalomban, minden országban költséges dolog. Az Erasmus Kollégiumot magánalapítvány hozta létre, de az állami, fõvárosi és alapítványi támogatások nélkül nem tudna mûködni. A jelenlegi támogatási rendszer elég szûkösen csordítja számunkra a pénzt. A felsõoktatás támogatását illetõen komoly problémát jelent a tömegelvû finanszírozás. Elitképzést azonban csak differenciáltan lehet csinálni. A klasszikus kor tanítási gyakorlata szerint a professzor egy idõ után segédjével kettesben beszélgetett, így egyéni oktatás útján adta át a tudomány igazi titkait. A jelenlegi rendszerben szûk tere van az elitképzésnek, ezeket a kereteket kellene tágítani a finanszírozás szempontjából is.
P: Kutatóként és egyetemi oktatóként a 18-19. századi magyar irodalomtörténet a szakterülete. Az irodalmi kánonok alapvetõ megkérdõjelezõdésének idõszakában hogyan ítéli meg az irodalomtörténet-írás lehetõségeit?
MI: Az irodalomtörténész jelenlegi feladata, hogy a 19. századi tudós és író elõdeink által kanonizált klasszikus nemzeti irodalmat megpróbálja újraértelmezni a mai, ha tetszik, posztmodern kor értékrendje szerint. Újraértelmezni, és nem újraértékelni. Nem arról van szó, hogy Petõfi vagy Arany János értékét és helyét kellene újra kijelölni, hanem újra kell indokolni, hogy mi teszi mûveiket fontossá, olvashatóvá és újraolvasandóvá. A hatását máig éreztetõ 19. századi tudomány a maga körülményei között jogosan hangsúlyozta, hogy az irodalom a nemzeti lét garanciája, így a mûveket ezen nagy elbeszélés részeként interpretálták. A mai posztmodern szemlélet más szempontból veti fel az irodalom olvasásának kérdéseit, a tudománynak ezért arra kellene törekednie, hogy e mûveket új összefüggések közé helyezze. Azt kellene szorgalmaznia, hogy minden értelmiségi olvasó számára nyilvánvaló legyen: Jókait akkor is érdemes elolvasni, ha nem gondoljuk õt a "nemzet nagy mesemondójának". Az értelmezés során mûveinek nem csupán azt a nemzeti vonatkozását kellene mozgósítani, amit a 19. század sulykolt, majd a 20. század közepe elhanyagolt. Jókaiéhoz nagyon hasonló eset Petõfi Sándor költészete és annak újraértelmezése, melyre egy könyvben magam is kísérletet tettem. Petõfi forradalmi, lázító cselekedetei a maguk korában pozitív hatást keltettek, ám verseinek kizárólag a politikai cselekvésre felszólító magyarázata mára értelmezhetetlenné vált. Szerintem Petõfi költészetének legnagyobb értéke az, hogy a világ rendkívüli sokféleségéhez fûzõdõ rendkívül sokféle viszonyt képes tükrözni. Ezzel szemben a ránk hagyományozott interpretáció egy homogén alapelv jegyében a Petõfi-olvasatok elszegényítését eredményezte. Hozzátenném, hogy a szakmán belül többé-kevésbé konszenzus van ezen a téren, és nagyon komoly munka folyik. Sajnálatos, hogy ennek eredményei alig érezhetõk a középiskolai oktatás tananyagában.
P: A 18-19. századi irodalom kutatása mellett rendszeresen publikál kortárs mûvekkel kapcsolatos elemzéseket.
MI: A magyar irodalom folytonos halmaz, nincs szakadék a 19. századi, a 20. századi és a mai irodalom között. Kutatásának legfeljebb módszertani különbségei lehetnek, nem feltétlenül szemléletbeliek. A nemzeti kánon legnagyobbjaira nem kell szentként tekintenünk, mûveik ugyanúgy vizsgálandók, ahogy a most születõ mûvek, melyeket egyúttal a klasszikus mûvek folytatásaként is kell értelmeznünk. A konzervatív irodalomszemlélet hajlamos minden kanonizált mûvet gáncstalan remekmûként tárgyalni, jóllehet pontosan tudjuk, hogy nagyon sok olvashatatlan mû van az irodalomtörténetben. Ezekkel természetesen érdemes foglalkozni, de nem feltétlenül kell dicsérni õket. Ahogy a mai irodalommal szemben kritikusak vagyunk, ugyanúgy kell kritikusnak lenni a régiséggel szemben is. Ahogy a régiséget megbecsüljük és komolyan vesszük, úgy kell tennünk a mai irodalommal is. Azt azonban nem lehet elhallgatni, hogy a mai irodalmi folyamatokba való kritikusi beavatkozásommal jobban tudom befolyásolni ezeket a folyamatokat, mint ahogy a régiséggel tehetem. A kritikus munkájában talán az a legérdekesebb, hogy a mûveket születésük pillanatában ismerheti meg, reflexiója frissebben és élesebben válik az irodalmi diskurzus részévé, mint az irodalomtörténészi vélemény. Ez ugyanakkor a legkockázatosabb is, hiszen úgy kell viszonyulnia az adott mûhöz, hogy közben semmiféle kitaposott utat nem tudhat maga mögött. Petõfihez hozzányúlni azt is jelenti, hogy a Petõfivel való foglalkozás hagyományát követem akkor is, ha esetleg ellentmondok neki. A mai irodalmi mûvekhez nincs meg ez a begyakorlott módszertan, itt sokkal nagyobb az irodalmi ítész szabadsága, felelõssége és kockázata.
Angeli György
