Az Országos Műszaki Múzeum végtelen kálváriája

A 200 éve láthatatlan gyűjtemény

  • Hamvay Péter
  • 2015. április 19.

Tudomány

Hiába a Liget Budapest projekt 170 milliárdja, a Közlekedési Múzeumba 2009-ben beolvasztott Országos Műszaki Múzeum (OMM) ismét pórul jár – mint 200 éves története során mindig.

Konkoly-Thege Miklós távcsöve, Jedlik Ányos eredeti dinamója vagy Bánki Donát és Csonka János találmányának, a világelső porlasztónak a prototípusa, és olyan, ma már döbbenetes készülékek, mint a szobányi Ural–2 számítógép az 1960-as évekből… – nyugodtan állíthatjuk, az OMM 22 ezres gyűjteménye ­Európában egyedülálló.

Eltolták

A műszaki múzeum története a messzi múltba vezet, már a 19. század első évtizedében elhatározták a leendő Nemzeti Múzeumon belül egy „technológiai osztály” felállítását, hogy a „hazai ipar fejlődése az országban gyártott termékek, eszközök és gépek segítségével bemutathatóvá váljék”. A gyűjtemény ennek megfelelően fejlődött, gyarapodott, csak éppen kiállítóhelyet nem kapott soha, pedig még Kossuth is szót emelt mellette, és a Nemzeti Múzeum is megszabadult volna raktárban lévő ipari műtár­gyaitól. Évtizedek teltek el, de nem történt semmi, egészen 1883-ig, amikor a mai Rákó­czi út 5. alatt megnyitották a Technológiai Iparmúzeumot, ami hat évvel később költözött véglegesnek szánt helyére, a József körút és a Népszínház utca sarkára. A ma is álló épületet Hauszmann Alajos tervezte. Az uralkodói áldással megnyitott múzeum szabályzatába még azt is beleírták, hogy „anyagvizsgálatokkal és mérésekkel segíti az ipar fejlődését”. Ki sejtette volna akkor, hogy ez végzetes hibának bizonyul… A közgyűjtemény vezetése ugyanis annyira komolyan vette ezt az egyébként jövedelmező feladatot, hogy 1908-ra gyakorlatilag abbahagyták a gyűjtést. A hanyatlás gyors volt, s már 14 évvel az alapítás után azt írták éves jelentésükben, hogy „a gyűjtemény ugyan érdekes, gazdag országokban létjogosultsága is volna, de iparfejlesztő hatása alig van”.

A „gazdag országokban” ekkor, a századforduló időszakában jöttek létre a ma is hallatlanul népszerű műszaki múzeumok, amelyek örömmel vettek át magyar ipari „műkincseket”. Így került Münchenbe Mechwart első hengerszéke, Bánki motorja, Zipernovsky egyik korai transzformátora, Pollák és Virág távírója. Az agónia évekig tartott, de amikor 1927-ben hivatalosan is megszűnt a múzeum, és az épület immár „Technológia és Anyagvizsgáló Intézet” néven szolgálta tovább a hont, már másfél évtizede dolgoztak egy új műszaki múzeum létrehozásán. Végül 1935-ben nyílt meg az Országos Magyar Műszaki Múzeum, a MÁV-ba olvadt Déli vasút Mészáros utcai irodaházának harmadik emeletén. De nem sokáig lehetett látogatni. A vasúttársaság négy év múlva visszaigényelte az épületet, tehát ismét raktárba került a gyűjtemény, hogy aztán – vesztére – Kassára költöztessék. A teljes anyag 13 vasúti kocsival érkezett a visszacsatolt városba, a múzeum pedig 1943 novemberében nyitotta meg a kapuit, s került 1945-ben – Kassával együtt – Csehszlovákiához.

Az ötvenes évek elején tonnaszám kerültek kohóba a korszerűtlen gépek, mire 1954-ben végre megszületett a műszaki emlékek védelméről szóló rendelet. A múzeum csírájaként ezek felkutatására, gyűjtésére, nyilvántartására hoztak létre egy csoportot a Művelődési Minisztériumban. A gyarapodó gyűjtemény részére 1965-ben épült is Lágymányoson – egy raktár. 1973. január elsejével pedig ismét megalapították az Országos Műszaki Múzeumot. Negyedszer. És rögtön ugyanazokkal a problémákkal találta szembe magát, mint elődei. „Mai ésszel érthetetlen, hogy akkor nem sikerült találni a »termelőeszközök fejlődését« bemutató múzeumnak helyet a szocializmusban, amikor egyébként gomba módra szaporodtak a múzeumok” – mondja lapunknak Képes Gábor, a Műszaki Tanulmánytár egykori vezetője. 1983-ban még egy háromemeletes, korszerű raktár is felépült a régi mellé, de továbbra is bezárva vegetált a gyűjtemény.

 

Nincs műtárgy egy köbméter felett

A rendszerváltás után sem volt kellő lobbi­ereje a múzeumnak, pedig ekkor egymás után ürültek ki az egykori gyárak, tulajdonképpen egy üres csarnokra lett volna szükség. No meg begyűjteni a privatizált vagy bezárt gyárak leszerelt és kidobott berendezéseit, illetve védelem alá helyezni a gazdátlanná vált üzemi múzeumokat, tervtárakat. „A múzeum viszontagságos története és az országos múzeumok közötti hátrányos helyzete sem menti fel a rendszerváltás idején elkövetett mulasztásai alól” – írja a múzeum egykori főigazgatója, Kócziánné Szentpéteri Erzsébet a MúzeumCafé 45. számában. Majd még azt is hozzáteszi, hogy „az OMM az ipari vállalatok, sőt teljes ágazatok széthullásakor nem eléggé igyekezett menteni az ipartörténet későbbiekben pótolhatatlanná vált értékeit, s nem kellő hatékonysággal vállalta a kisebb technikatörténeti gyűjtemények képviseletét sem”. A kiállítóhely nélküli múzeum továbbra is maradt annál a ­filozófiánál, amelyet 1971–1993 közötti főigazgatója, Szabadváry Ferenc kémiatörténész, akadémikus ­ – aki működése első időszakában megnégyszerezte a műtárgyak számát – fogalmazott meg. „Nincs műtárgy egy köbméter fölött!” Utóda, a szintén tudománytörténész Vámos Éva kezdettől a bezárkózást választotta, a legkritikusabb 1990-es évtizedben a múzeum, ahogy azt a 2007-es Technikatörténeti Szemlében olvashatjuk, „szinte leállította a gyűjtemény fejlesztését”.

A közgyűjtemény sanyarú sorsa az ezredfordulós múzeumi boom idején is folytatódott. Vámos utóda, a minisztérium közgyűjteményi osztályáról érkező Kócziánné Szentpéteri Erzsébet otthonosan mozgott az államigazgatás útvesztőiben, de nagyot álmodni ő sem mert. Annyit viszont sikerült elérnie, hogy 2006-ban 90 millió forintos beruházással megnyíljon a Műszaki Tanulmánytár. Ezzel a Kaposvár utcai raktár mintegy ezer négyzetméteres része végre látogathatóvá vált, s a múzeum gyűjteményének teljes keresztmetszetét sikerült bemutatni. (Bővebben lásd: Kerék alá tesznek, Magyar Narancs, 2006. november 30.) Tematikus egységekben, de nem hagyományos kiállítás keretében, ugyanis a tanulmánytár nem klasszikus kiállítóhely, inkább egy jól áttekinthető és némi komforttal feljavított raktár. Persze a Kaposvár utcai épületben igyekeztek múzeumi körülményeket biztosítani, közforgalmi terek, tájékoztatópult, ruhatár, lift épült. Az itt dolgozók nagy lelkesedéssel láttak munkához, programokat szerveztek a Múzeumok Éjszakáin, minden hónap egyik szombatján tematikus napokat tartottak, rendszeresek voltak az időszaki kiállítások, megkeresték a környékbeli iskolákat, szórólapokat dobáltak a postaládákba. Ám igyekezetük hiábavalónak bizonyult. A tradicionális múzeumi negyedtől ennyire távol, nagy kiállítások, komoly marketinggel övezett programok, attrakciók nélkül nem lehet bevezetni egy intézményt – mondta Kócziánné. A látogatottság csökkent, először csak télre zártak be, ma ott tartanak, hogy a fűtési szezonon kívül is csak heti két (hét­köz)nap tartanak nyitva 6-6 órát. (Lásd Kint, a világ végén című keretes írásunkat.) Az érdek­telenséghez hozzájárulhatott a tanulmánytár zsúfoltsága, puritánsága és az interaktivitás szinte teljes hiánya is. Alig találunk kipróbálható eszközt, némely kiállítási tárgynak még cédulája sincs, a kilométer hosszú leltári szám alapján lehetne megkeresni a polcra madzagozott füzetben.

A múzeum sanyarú sorsának végül a Hiller István vezette kulturális tárca vetett véget 2009-ben – sajátos módon. Az OMM-et egyszerűen beolvasztották a Közlekedési Múzeumba. Az ígéret az volt, hogy létrejön egy korszerű „science”-létesítmény, de ebből sem lett semmi. A minisztérium nem akart a zsebébe nyúlni, az összevont múzeum pedig a 2010-től rendszeressé váló megszorítások elől úgy menekült, hogy erőit a népszerű Közlekedési Múzeumba összpontosította. Ugyanakkor igaz, hogy a Közlekedési Múzeum városligeti épületében rendszeresen időszaki kiállításokat rendeznek a műszaki múzeum gyűjteményéből. Az immár összevont létesítmény 2011-es főigazgató-váltásakor Krámli Mihály kapott lehetőséget, akinek lehet némi lelkifurdalása a tanulmánytár elsorvasztása miatt, ugyanis többszöri megkeresésünkre és ígérete ellenére sem adta ki lapunknak intézménye akár legelemibb adatait (látogatószám, gyarapodás, tudományos munka). Kinevezése óta az sem szokás, hogy az éves beszámolókat közzétegyék az intézmény honlapján. Nem kaptunk engedélyt arra sem, hogy a múzeum raktáraiban látogatást tegyünk. Merczi Miklós osztályvezető annyit elárult, hogy jelenleg hárman dolgoznak az épületben, két gyűjteménykezelő és egy tárgyrestaurátor. (A 2006-os éves beszámoló szerint még harmincöten dolgoztak a múzeumban, egy év alatt 762 tárggyal gazdagodott a gyűjtemény, és 7 időszaki kiállítást rendeztek.) Krámlit arról is kérdeztük, mit tett négyéves vezetése alatt azért, hogy találjon kiállítóhelyet a múzeumnak, de erre sem kaptunk választ.

 

Helykeresés

Az első Orbán-kormány idején, a Millenárison megrendezett, világhírű magyar tudósokat és feltalálókat bemutató, nagyszabású Álmok álmodói című kiállítás megvalósításához nagyban hozzájárultak az OMM szakemberei és műtárgyai, ezért is lett volna logikus, hogy a kiállítás zárása után az intézmény megkapja az egyik Ganz-csarnokot. Nem így lett, a 2002-es kormányváltás után a Millenárison inkább a csúfos bukást megért Jövő Házát építették meg. Korábban felmerült az is, hogy a múzeumot az Óbudai Gázgyár területén helyezik el. 1999-ben mérte fel az akkori kulturális tárca a helyszínt, és az OMM mellett a szintén kiállítótér nélküli Építészeti Múzeum, esetleg a Közlekedési Múzeum elhelyezése jött szóba, ám az év végére elkészült hasznosítási koncepciót elő sem terjesztették. 2004-ben ismét felmerült, hogy a területen hozzanak létre egy „science-parkot”, de a kulturális és oktatási tárca uniós projektjei közé végül nem fért be az OMM. A kevéssé ­kidolgozott terv nem tudott versenyezni a szent­endrei Skanzen és a Szépművészeti Múzeum már évek óta készülő fejlesztési koncepcióival, de vezetői lobbiereje is hiányzott. Persze a belvárostól távoli, körülményesen megközelíthető gázgyár egyáltalán nem biztos, hogy jó helye lett volna a múzeumnak.

Csakhogy a világon mindenütt a technikai-tudományos múzeumok látogatottsága a legnagyobb, de jelenleg Magyarországon a Csodák Palotáján kívül nincs ilyen. A Liget Budapest projekt számolt ugyan egy tudományos ismeretterjesztő létesítménnyel a Petőfi Csarnok helyén, de ez hamar kikerült a tervből. Jött helyette a Közlekedési Múzeum eredeti épületének újjáépítése, vagyis Pfaff Ferenc (bővebben lásd: Randevú a díszburkolattal, Magyar Narancs, 2015. február 28.) nem épp elsőrendű egykori pavilonépülete visszakapja eredeti díszeit és hatalmas, ám hasznosíthatatlan kupoláját, sőt a föld alatt újabb 4000 négyzetméterrel is kibővül. Baán László miniszteri biztos szerint ezzel duplájára nő a kiállítótér, csakhogy az OMM gyűjteménye nem kaphat itt helyet. „A Liget Budapest Projekt kapcsán semmilyen formában nem merült fel az Országos Műszaki Múzeum elhelyezése” – válaszolta megkeresésünkre tömören Baán.

Kint, a világ végén

A tanulmánytár három teremben több ezer tárgyat mutat be. Itt van Jendrassik György első légcsavaros gázturbina-hajtóműve, melynek üzemi próbái a II. világháború miatt megszakadtak, így találmányát külföldi repülőgépgyárak hasznosították. Itt van a Bláthy–Déri–Zipernowsky-féle transzformátor, vagy Jánosi Marcell MCD-1 kazettás floppyja is, ami azért nem lett világhírű, mert az 1974-es szabadalmat csak 1982-ben kezdték gyártani. Látható Kozma László digitális, elektromechanikus számítógépe az ötvenes évek végéről, kiemelkedő darab a Petzval-féle objektív a 19. század közepéről, ami az addigi 20 percről 20 másodpercre redukálta az expozíciós időt, vagy épp Dulovits Jenő Duflex tükörreflexes fényképezőgépe már 1947-ből. A csúcsdarabok mellett egy sor rádió, írógép, varrógép is megtekinthető, valamint olyan, ma már feledésbe merült háztartási eszközök, mint például a kézzel hajtható mosógép.

Neked ajánljuk