Interjú

„A fejlődés nem varázslat”

Steven Pinker pszichológus
szerző
B. Simon Krisztián
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szekuláris, liberális demokráciának kevés elhivatott védelmezője van manapság, állítja a Harvard University pszichológusprofesszora, aki szerint nagy szükség van arra, hogy hitet tegyünk a fejlődés mellett. Interjúnkban arról is kérdeztük, miért olyan pesszimista mindenki, ha valójában egyre jobb körülmények között élünk.

Magyar Narancs: Friss könyvében (Enlightenment Now – Felvilágosodás most) amellett kardoskodik, hogy a világ az elmúlt pár száz évben szinte megállás nélkül fejlődött. Számos grafikonnal támasztja alá, mennyi minden javult mostanra: nőtt az átlagos IQ és az írni-olvasni tudók aránya, csökkent az erőszakos bűncselekmények száma, egyre több ország dekriminalizálta a homoszexualitást, és a gyerekmunka is egyre kevésbé jellemző – hogy csak egy párat említsünk. De miért az a közhangulat mégis, hogy minden olyan borzalmas?

Steven Pinker: Az egyik fő ok az, hogy az a kép, amit az emberek a hírek alapján a világról alkotnak, szükségszerűen különbözik a valóságtól. A média ugyanis azt mutatja meg, hogy mi minden történik a világban, a fejlődés meg épp abban mutatkozik meg, hogy mennyi rossz nem történik meg – például háborúk vagy éhínségek. Vagy legalábbis jóval kevesebb, mint régen. A fejlődés egyszerűen háttérbe szorul a médiában. Senki nem csinál riportot egy országról csak azért, mert ott negyven éve béke honol. Ha a sajtó ezen sajátosságát összekötjük az emberi agy kockázat- és valószínűség-számítási módjával, akkor eljutunk ahhoz a jelenséghez, amit a pszichológusok elérhetőség heurisztikának neveznek: minél több példa jut valakinek eszébe egy eseményre, annál gyakoribbnak gondolja azt. Ezért félnek jobban az emberek a cápatámadástól, mint az autóbalesettől, vagy a tornádóktól, mint az asztmarohamoktól – holott az autóbalesetek és az asztmarohamok sokkal több halálos áldozatot követelnek, csak épp nem kerülnek be a hírekbe.

A másik ok pedig az, hogy számos értelmiségi hátat fordított a fejlődés eszméjének, és azt hirdeti, hogy a nyugati civilizáció dekadens, degenerált, az összeomlás szélén áll. Ez pedig összhangban van a populisták szólamaival. Kevesen hajlandók ma a szekuláris, kozmopolita, liberális demokrácia védelmére kelni és a felvilágosult, humanista világnézetet a zászlajukra tűzni. Annál többen képesek szenvedélyesen a vallási fundamentalizmus, a reakciós ideológiák vagy a jobboldali nacionalizmus mellett érvelni.

MN: A populizmus erősödését az elmúlt évtized gazdasági válságával szoktuk összekötni. Ön szerint ez nem játszott szerepet a pesszimizmus terjedésében?

SP: Nyilvánvalóan, ám az Egyesült Államokban jórészt kilábaltunk már a válságból – ma sok tekintetben jobb a helyzet, mint a 70-es vagy a 80-as években, amikor a munkanélküliség és az infláció is 10 százalék felett volt.
A sajtó sajnos arra sem figyelmez, hogy mennyire rossz volt régen a helyzet – viszont minden újonnan felmerülő témát példa nélküli katasztrófaként tálal.

MN: A kutatók, tudósok miért nem állnak ki a fejlődés elismerése mellett?

SP: A kutatók sem feltétlenül ismerik azokat az adatokat, amelyek nem tartoznak a szűk szakterületükhöz. A globális jólét jelenlegi állapotát még a szakértők nagy része sem képes elismerni. Hans Rosling, a kitűnő svéd orvos és YouTube-sztár egy ízben megkérdezte a közegészségügyi szakértőket többek között arról, hogy szerintük nőtt-e vagy csökkent a szélsőséges szegénység mértéke az elmúlt évtizedekben, s mennyi egy ma születő ember várható élettartama. Rosling elmondása szerint az eredmény akkor is közelebb lett volna a valós statisztikai adatokhoz, ha banánokra írja a válaszokat, amelyek közül csimpánzok választanak. A szakértők szisztematikusan feketébbre festették a világot, mint amilyen valójában.

MN: De ez a pesszimizmus nem volt mindig jellemző. A 90-es évek elején például – a térségünkben legalábbis – az emberek tele voltak a jobb világ beköszöntéről szőtt reményekkel.

SP: Ezt nehéz megmondani. Az a modern értelmiségi képzet, hogy a társadalom az összeomlás szélén áll, a 19. századig vezethető vissza, az ellenfelvilágosodásig és a romantikáig, s persze olyan gondolkodókig, mint Schopenhauer és Nietzsche, aztán Heidegger, az egzisztencialisták, a frankfurti iskola tagjai, vagy a 70-es évek ökologistái. Számtalan múltbéli gondolkodó osztotta a pesszimizmust.
A társadalom egészét tekintve persze igaz lehet az állítása: valószínűleg sokkal nagyobb optimizmus jellemezte a 90-es éveket.

MN: Lehet-e szelektálni a progresszív elképzelések között? Azt mondani, hogy igen, éljünk tovább, nőjön a gazdaság, fejlődjön az orvostudomány, de ettől még a társadalmunk maradjon, amilyen volt, a nők foglalkozzanak a gyermekneveléssel, a melegek ne házasodjanak és az etnikumok se keveredjenek.

SP: A felvilágosodás nem merült ki a tudomány emancipálódásában, még ha a tudomány nagy szerepet is játszott benne. Fontosak voltak a morálfilozófiában végbement változások is. Az embert és a jólétét kezdték az elsődleges morális értéknek tekinteni – erre a könyvben mint a humanizmus térnyerésére hivatkozom. Ez annyira banálisnak tűnik, hogy azt gondolhatnánk, nincs is értelme külön hangsúlyozni – de a humanizmusnak vannak alternatívái. Ilyen a megváltásba és a halál utáni életbe vetett hit, az isteni parancsok követése, vagy épp a nemzet vagy a rassz dicsőítése. Mindez az individuum háttérbe szorításával jár. És bár az emberi individuum értékének elismerése nem kizárólagos jellemzője volt a felvilágosodásnak, hatalmas szerepet játszott a folyamatban. Ráadásul a történelem is azt igazolja, hogy a leginkább életrevaló társadalmak mindig a kozmopolita társadalmak voltak. Különösen fontos szerepet játszottak a kikötők, a kereskedelmi útvonalak mentén fekvő városok, és azok, amelyek számos kultúrából merítettek kulturális és gazdasági ihletet. A fejlődés a városokban koncentrálódott, hiszen a városok vonzzák és összehozzák a tehetségeket, függetlenül attól, hogy milyen etnikai háttérrel érkeznek. Miközben a törzshöz és a nemzethez fűződő lojalitás hangsúlyozása – és ezzel együtt az individuum háttérbe szorítása – rendszerint regresszióhoz, szenvedéshez és erőszakhoz vezetett. Példaként elég csak a két világháborúra gondolni, de eszünkbe juthatnak az amerikai lincselések, az európai pogromok vagy a rabszolga-kereskedelem is. Ezek a jelenségek morálisan is védhetetlenek, és a jólét romlásával is járnak.

MN: Vajon a fejlődést megállíthatatlan, szinte természetes folyamatnak kell tekintenünk, vagy újra meg újra el kell köteleződnünk mellette?

SP: Az utóbbi. A fejlődés nem varázslat és nem csoda, és nem hiszek abban sem, hogy valamiféle történelmi dialektika automatikusan a fejlettebb világ felé vinne minket. A fejlődés hajtóereje az, hogy megoldásokat keresünk a szenvedésre – arra, hogy miképpen lehet az embereket egészségesebbé, boldogabbá és gazdagabbá tenni. Ha nem köteleződünk el a problémamegoldás mellett, akkor a fejlődés könnyen visszafordulhat.

MN: De a fejlődéssel együtt növeltük a lehetséges pusztítás mértékét is. Háromszáz évvel ezelőtt például egyetlen nép vezetőjének sem volt lehetősége arra, hogy emberek száz­ezreit elpusztító atomfegyvereket élesítsen egyetlen gombnyomással – vagy épp egy atomháborúba keveredjen a világ.

SP: A legnagyobb veszély az, hogy számos nukleáris fegyvert vetnek be egyszerre – ezt a stabilabb nemzetközi közösség létrehozásával, majd a nukleáris arzenál felszámolásával kellene kezelni. Ugyanakkor az atomfegyverek léte még önmagában nem jelenti azt, hogy rosszabb irányba ment volna a világ: hagyományos fegyverekkel is rengeteg vérontást sikerült véghezvinni, amelyekhez képest az atomfegyverek pusztítása eltörpül. Gondoljunk csak az európai vallásháborúkra, a Ming-dinasztia bukására vagy a Tajping-felkelésre Kínában, vagy a két világháborúra, amelyek emberek tízmillióinak erőszakos halálával jártak – ilyesmi nem történt az atomfegyverek feltalálása óta.

MN: A természet pusztulása és a környezetszennyezés jórészt szintén a technológiai fejlődés mellékterméke.

SP: A fejlettebb társadalmaknak célként kell kitűzniük, hogy az ökológiai problémákat megoldják. És épp ezt látjuk: az elmúlt évtizedben, amióta kialakult egyfajta tudatosság, a világ országainak túlnyomó többségében javult a környezet állapota – főleg, ha a nagyvárosi légszennyezettséget vagy a víz szennyezettségét nézzük. Az óceánok tisztasága és a fajok megőrzése terén persze még mindig nagy bajok vannak. Úgy sejtem, a szén-dioxidra kivetett adók és az új technológiák fontos szerepet fognak játszani a megoldásban, akárcsak a szén-dioxid-kibocsátás nélkül működő energiahordozók, mint a nap- és szélenergia vagy épp az atomenergia.

MN: A felvilágosodást követő korszakban jórészt a nyugati társadalmak profitáltak a fejlődésből. Vajon nem állhat fenn annak a veszélye, hogy a fejlettebb társadalmak megálljt szabnak a fejlődésnek, amikor tudatosul bennük, hogy immár nem az ő GDP-jük nő és nem ők gyarapszanak, és más országok utolérhetik őket?

SP: Az elmúlt harminc évben a nem nyugati társadalmakban láttuk a legdinamikusabb fejlődést. A mélyszegénységben élők aránya világszerte megfeleződött. A legtöbb hozadéka ennek Kínában, Indiában és más ázsiai országokban csapódott le, de egy ideje Afrika is komoly fejlődésen ment keresztül. A demokrácia is terjed, nem csak Kelet- és Közép-Európában épültek ki demokratikus intézmények – még ha ezek most veszélyben vannak is. Negyven évvel ezelőtt Latin-Amerikában lámpással sem találtunk volna demokráciát, míg most a kontinens jelentős része demokratikus. Ázsiában Dél-Korea, a Fülöp-szigetek, Tajvan és Indonézia szabadult meg az autoriter vagy katonai kormányzattól. A fejlődés egyáltalán nem nyugati jelenség. És azt sem látom, hogy a Nyugatnak miért kellene most búcsút intenie a progressziónak. A jelenlegi trend azt ígéri, hogy a lakosság tovább élhet, gyarapodhat, szabadabb és boldogabb lehet. A technológiai fejlődés még mindig rengeteg pozitívummal kecsegtet.

MN: Alison Gopnik pszichológus a The Atlanticben megjelent kritikájában azt rója fel önnek, hogy a fejlődés melletti érvei figyelmen kívül hagyják a család, a kis közösségek, a hagyomány és az emberi kapcsolatok fontosságát az egyén számára.

SP: Szerintem ez ostobaság. Gopnik a múltat romantizálja, és elfeledkezik arról, hogy évszázadokkal vagy akár évtizedekkel ezelőtt azok, akik elvándoroltak, soha többé nem találkoztak a szeretteikkel, családtagjaikkal vagy barátaikkal. Ezzel szemben mára a légi utazás költségei látványosan csökkentek, és lett a telefon mellett egy rakás internetes szolgáltatás is a kapcsolattartásra – az emberek tehát anélkül tudnak élni a távoli városok adta lehetőségekkel, hogy közben elveszítenék a családjukat. Amúgy meg senkit nem kényszerítenek arra, hogy hagyja el a szülőfaluját, és legyen belőle egyetemi tanár. Gopnik is dönthetne úgy, hogy feladja az egyetemi katedráját a Berkeley-n és visszatér oda, ahol felnőtt, de nem úgy tűnik, hogy nagyon akarná ezt. Az emberek rendszerint ódzkodnak ettől – értékelik a szabadságot. A száz évvel ezelőtti nyugati irodalom hemzseg az olyan művektől, amelyek azt ecsetelik, milyen elnyomó, fojtogató tud lenni a falusi élet és milyen szörnyűségek érhetik az embert a családon belül. Ma egyre több embernek van meg a szabadsága, hogy kilépjen ebből a környezetből – és aki megteszi, nem kényszerből teszi, hanem a saját feje után megy.

MN: A könyve kritikus a vallásokkal szemben. Milyen szerepet látna jónak a vallás számára a felvilágosult társadalomban?

SP: Különbséget teszek a vallásos intézmények és a teológiai hiedelmek között. Ha az intézmények humanistábbá válnak, ha nem helyeznek akkora hangsúlyt a halál utáni életre, ha a moralitásukat nem szent szövegekre, hanem az emberi méltóságra alapozzák, akkor fontos szerepet játszhatnak a közösségek éle­tében, a jótékonykodásban és a kultúra őrzésében, továbbörökítésében. Gond akkor van, ha az emberek elhiszik, hogy a moralitás istentől származik, a földi életnek pedig a halál utáni megváltás a célja. Ha hitetleneket gyilkolnak, ha tagadják a globális felmelegedést, mivel isten szerintük ilyesmit nem engedne megtörténni, vagy ha nem adnak a beteg gyerme­küknek gyógyszert, mert helyette az ima gyógyító hatásában bíznak. És így tovább. A vallásos intézmények az elmúlt évtizedekben humanistábbá és liberálisabbá váltak, mint voltak – elég csak a katolikusok hatvanas évekbeli ökumenikus zsinatára, a reformzsidóságra és a protestáns egyházakban végbement változásokra gondolni.

MN: A vallások követőinek a dogmáikat és a hitüket is maguk mögött kell hagyniuk?

SP: A legtöbb ember nem gondolja ezeket végig, nem próbál meg teljesen konzisztens világképet felépíteni. Ami talán nem is baj, hiszen ez lehetőséget ad arra, hogy megőrizzék a vallásnak azt a részét, amit szeretnek – anélkül, hogy idejétmúlt dogmákhoz kellene alkalmazkodniuk.

Névjegy

A montreali születésű Steven Pinker a Harvard University pszichológiaprofesszora. Alapvetően kognitív tudománnyal, a nyelvhasználattal, a kommunikáció pszichológiájával és a nyelvek elsajátításával foglalkozik, A nyelvi ösztön – Hogyan hozza létre az elme a nyelvet? és a Hogyan működik az elme című könyvei magyarul is megjelentek (a Typotexnél és az Osirisnél), elméleteit pedig rendszeresen ismerteti húszperces, könnyen emészthető TED-videókban. Az elmúlt években nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bebizonyítsa, a világ évről évre békésebbé és élhetőbbé válik: Természetünk jobb angyalai (The Better Angels of Our Nature) című 2011-es bestsellerében például statisztikák segítségével érvel amellett, hogy a 20. század minden borzalma ellenére az emberiség egyik legbékésebb időszaka volt. Friss könyve, az Enlightenment Now (Felvilágosodás most) ezt a gondolatmenetet viszi tovább, immáron azt hangsúlyozva, hogy nem csak az erőszak alkalmazása és elfogadottsága van visszaszorulóban, de a jólétünk és a tudásunk is növekszik, nem is beszélve arról, hogy összességében az emberek évről évre egészségesebbek és boldogabbak – bármit is állítsanak a demagógok és a populisták. Bill Gates és Mark Zuckerberg is ódákat zengett Pinker munkásságáról, de volt, akiknél kiverte a biztosítékot. Nassim Nicholas Taleb, a New York University statisztikaprofesszora például úgy látja, az erőszak visszaszorulásáról szóló érvelésével Pinker ugyanúgy félreértelmezi a valóságot, mint azok a piaci elemzők, akik azt gondolták, az ingatlanárak a végtelenségig növekedhetnek – szerinte ugyanis Pinker túlbecsülte a régi konfliktusok halottainak számát, és nem hozott meggyőző bizonyítékot arra sem, hogy az elmúlt évtizedek relatív békessége nem több vihar előtti csendnél. John Gray filozófus pedig a New Statesman hasábjain „a felvilágosult gondolkodás paródiájának” nevezte Pinker új könyvét, mert a szerző figyelmen kívül hagy számos olyan tényezőt, amely ellentmondani látszik a könyv pozitív üzenetének, és összességében csak arra jó, hogy a liberálisokat meggyőzze arról, a történelem jó oldalán állnak. Gray ráadásul abban sem biztos, hogy a felvilágosodás eszméi feltétlenül a nyugati liberális demokrácia diadalát hozzák magukkal, könnyen el tudja ugyanis képzelni, hogy a jelenlegi kínai rezsim keménykezű racionalitása határozza meg a jövőnket. „Ez olyasmi – szól Gray kritikája –, amit Voltaire, Jeremy Bentham és a felvilágosult despotizmus más képviselői örömmel fogadtak volna.”

szerző
B. Simon Krisztián
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    Cukipofa
    2018. augusztus 28., kedd 12:26
    Nagyon jó cikk! Csak most találtam meg a június 7-i MaNCS-ban.
    Ezerszer jutott már nekem is eszembe, hogy micsoda marhaság, és miért van ez a modernizmus-ellenesség.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...