Magyar Narancs: Miért pont csepp?
Éber Márk Áron: A szociológiában hosszú hagyománya van annak, milyen metaforákon keresztül értelmezik a társadalomszerkezetet, és a képek használata persze arra is szolgál, hogy a szűk szakmán kívül is tudjunk beszélni a modellekről. Egy 2014-es kutatás eredményei alapján a magyar társadalom rétegei körte alakban oszlanak el. Korábban, az ezredfordulón a „terhes babapiskóta” modelljét vázolták, amely szerint kevesen vannak alul, kevesen fölül, és széles a középréteg. A kutatás készítője viszont nem árulta el, ez a modell a reális állapotot tükrözi-e, vagy egy ideális képet a társadalmunkról. Ez már politikai kérdés is: miért csinálunk úgy, mintha széles középréteggel bíró társadalom lenne a miénk, ha a valóságban sokkal rosszabb a helyzet? A cseppformát nem önkényesen választottam ki, hanem mert összefüggésbe akartam hozni az adatokkal azt, amit elképzelünk. Számos adatforrásunk van: a KSH, a Tárki vagy a Magyar Nemzeti Bank a magyar társadalomszerkezet különböző aspektusairól adnak ki adatokat, a vagyoni egyenlőtlenségtől a jövedelemeloszláson át az ingatlanvagyon mértékéig. Ezeket vizsgálva a terhes babapiskóta és a körte is elvérzik, mert a társadalom tetejét nem mutatják meg jól. Hosszabb tendencia – ha úgy vesszük, 40 éve, ha szűken, 10 éve tart –, hogy a társadalom teteje elszáll. Ez nem csak Mészáros Lőrincet és Csányi Sándort jelenti. A csepp teteje rakétaként kilőtt, és nagy befolyással bír a politikai folyamatokra. Az egykulcsos adórendszer bevezetése vagy a nyereségadó átalakítása olyan osztálypolitika, amely a felül lévőknek kedvez: többet hagy náluk az állam, miközben az alul lévőktől többet húz be adók formájában.
MN: A könyved egyik alapállítása szerint a magyar társadalom reális osztályszerkezete a világrendszer-elemzés perspektívájából érthető meg. Miért?
ÉMÁ: Így kikerülhetővé válik a módszertani nacionalizmus, vagyis az a hagyományos elképzelés, hogy a társadalom és a gazdaság nemzetállami keretek között értelmezendő. A gazdasági folyamatok nem így működnek, a kapitalizmus természetéből adódóan nem is működtek így soha. A dunántúli idősgondozók Ausztriában dolgoznak, a magyar orvosok kimennek hétvégén Wizz Airrel Londonba ügyelni, a román vendégmunkások spárgát szednek Németországban. A külföldi működő tőke is azért dolgoztat nálunk, mert olcsóbb itt összeszerelni az Audi motorját, mint Ingolstadtban. Áramlanak az emberek, áramlik a tőke, ez pedig létrehoz egy globális osztályszerkezetet. Ha abból indulunk ki, hogy a termelési folyamatban elfoglalt hely az osztály, és ezek a termelési folyamatok globálisan szerveződnek, akkor azt mondhatjuk, hogy egy győri autóipari munkás a globális osztályszerkezetben közelebb van a francia autóipari munkáshoz, mint a budapesti értelmiségihez. A nemzeti burzsoáziát is érdemes úgy elképzelni, mint viszonylag tőkeszegény csoportot, amely próbálja befúrni magát a globális tőkés elitbe, például azért, hogy kelet felé újabb üzletekhez jusson. Egymásba ágyazódó struktúrákról van szó, ezért írom, hogy a magyar osztályszerkezet „csepp a tengerben”.
MN: Ez a megközelítés kellően érzékeny az egyes társadalmak lokális jellegzetességeire?
ÉMÁ: Nézzük meg, mire megyünk vele! Induljunk ki a nagy egészből, amibe be van ágyazva félperifériásan Kelet-Európa, abba Magyarország, a helyi politikai-társadalmi dinamikáival. A világrendszer-elemzés makroperspektívájából a helyi folyamatok közül is sok minden jobban érthető. Persze azt is mondhatjuk, hogy van „a Nyugat” és az EU, ami jó, és van „a Kelet” és Oroszország, ami rossz, de én nem látom, hogy ez az értelmezés bárhova is vezetne.
| ||
MN: Az osztályszerkezet-elemzéshez rehabilitálnod kell az osztály fogalmát. Kikkel szemben kell megvédened?
ÉMÁ: Az osztálynak politikai és szociológiai értelme is van. A politikában Marxra hivatkozva előbb Sztálin és Rákosi, majd a Kádár-rendszer is túlhasználta a fogalmat. A demokratikus ellenzék a hetvenes években jól dokumentálhatóan az államszocializmus kritikája során az osztályfogalmat sokszor sztálinista bullshitnek nyilvánította. Nem az osztály és a tőke fogalmaival, hanem a piacgazdaság, a demokrácia és a polgárosodás fogalmaival és ideáljaival dolgoztak. Ez vezetett az osztály fogalmának delegitimációjához. A nyolcvanas–kilencvenes évektől a nemzetközi szociológiából is kikopott a kifejezés, és csak a 2008-as válság után kezdték el újra használni, és lett ismét erősebb az osztályok globális szerveződéséről szóló konszenzus. Többedmagammal ehhez a nemzetközi tendenciához csatlakozom, ami így nemzedéki vita is a szociológiában.
MN: Ebből a perspektívából hogyan tehető mérlegre a rendszerváltás óta eltelt harminc évünk?
ÉMÁ: A folyamat nem ’89-ben kezdődik, a legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti távolság a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje óta nő. A világrendszer-elemzés rögzíti, hogy Magyarországon államszocializmus volt, a marxi elképzelés egy sajátosan félrecsúszott, államközpontú változata, de félperifériás helyzetben ez a rendszer is a kapitalizmusba illeszkedett. Amint az államszocializmus elkezdett dezintegrálódni a hetvenes években, a kelet- és közép-európai térségek is elkezdtek félperifériásan visszatagozódni a kapitalizmusba. Rengeteg munkás és nap mint nap a földdel dolgozó család ezzel azt élte meg, hogy privatizálják azt az állami vagy szövetkezeti tulajdont, amelybe beletette az élete munkáját. Eközben a rissz-rossz államszocialista jóléti intézményeket, az oktatást, az egészségügyet is fokról fokra piacosították. A tőkés rendszerbe való visszailleszkedés felől nézve tehát azt látjuk, hogy a rendszerváltás rengeteg embernek objektíve nem javította az életfeltételeit: új típusú lakhatási problémákat, szegénységet, a kulturális javakból való kiszorulást okozott. Nemcsak a kékgalléros munkásokról beszélek, hanem olyanokról, akik gyakran diplomát igénylő munkaköröket töltenek be: óvónők, védőnők, ápolók, szociális munkások, könyvtárosok, tanítók és tanárok. Nagyon eltávolodtak egymástól az élethelyzetek, a jövedelmi és vagyoni viszonyok. Nem szétszakadt a társadalom, hanem széthúzódott.
MN: Azt írod, a rendszerváltást követő kormányok mindegyike jobboldali politikát folytatott: a baloldalinak nevezett, valójában inkább „demokratikus antipopulista” kormányok elsődlegesen a külföldi tőkével, a jobboldali, „antidemokratikus populista” kormányok a helyi tőkével léptek szövetségre. Nem leegyszerűsítő ez az olvasat?
ÉMÁ: De, mint ahogy minden jobb-bal meghatározás leegyszerűsítő. A jobboldalt egyesek inkább a nemzettudattal, mások elsőrendűen a piacpártisággal azonosítják. A könyvem definíciójában azokat tekintem jobboldalinak, akik a tőke-munka viszonyban alapvetően valamely tőkefrakció pártjára állnak: vagy a nemzetközi tőkének, vagy a hazai tőkének tesznek kedvezményeket. A baloldali politika ebben a definícióban a munka oldalát képviselné: a szövetkezeti tulajdont erősíti, a dolgozók munkaviszonyával és bérével foglalkozik, az ő nyugdíjukat stabilizálná. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének most is valóban baloldali politikusaink, de baloldali pártunk ebben az értelemben nincsen. Van viszont 5–6 millió dolgozó, akiknek tehát nincs valódi politikai képviseletük.
MN: Hogyan rétegződik a magyar társadalom most?
ÉMÁ: Az alsó osztályok olyan körülmények között élnek, mint a perifériás társadalmak alsó osztályai, míg a felső tőkésosztályok a centrum tőkéseihez hasonló életszínvonalat engedhetnek meg maguknak. Azaz a magyar mint félperifériás társadalom a centrumnál és a perifériánál is polarizáltabb, de ez nem félperifériás sajátosság, az Egyesült Államok nagyvárosaiban még nagyobb a megosztottság. Ha megnéznénk például a születéskor várható élettartamot egy faluvégi cigánysoron Borsodban, lehet, hogy a 73 éves, átlagos megyei érték helyett talán csak 42 évet kapnánk. A legszegényebb rétegek, romák és nem romák konkrét életkörülményei a perifériás országok alsó osztályainak életkörülményeit idézik, csak ott sokkal nagyobb ez a legszegényebb réteg. A magyar tőkésosztály csúcsán állók pedig inkább a befolyásuk tekintetében állhatnak közel a centrum leggazdagabbjaihoz, például Jeff Bezos Amazon-vezérhez. A vagyonuk sokkal kisebb, de a befolyásuk helyben ugyanúgy hatalmas.
MN: A középréteg és az alsó-alávetett munkásosztályok szövetségét sürgeted. Nem ezt szorgalmazta nagyjából az összes értelmiségi baloldali mozgalom a történelemben?
ÉMÁ: Valóban, semmi új nincs ebben. Nevetséges evidenciáról van szó, még sincs róla közmegegyezés a mai magyar baloldalon. Hiszem, hogy fontos ezért a célért dolgozni. Ha egy 200 fős szervezett csoport vagy együttműködő kisebb csoportok most elkezdenék ezt a baloldali programot, abból 2030-ban lehetne is valami. Ehhez viszonylag egységesen, hasonló elképzelések szerint kellene politikát csinálniuk Magyarországon. Ám ha megnézzük, hogy 1995-ben hány hadra fogható ember volt a Fideszben, akkor azt mondom, annyian a 45 év alatti magyar baloldaliak között is vannak. Az említett 5–6 millió emberrel kötendő, érdemi szövetség nélkül nem látom, hogyan lehetne leváltani a Fideszt.
MN: Utópiáról beszélsz, a szó klasszikus értelmében. A NER viszont a totalitárius rendszert képviseli. Vagyis az általad is szorgalmazott szövetségnek nemcsak az anyagi, erőforrásbeli feltételei nincsenek meg, hanem van itt egy mentális gát is, amely egyre masszívabbnak tűnik.
ÉMÁ: Ráadásul a jelenlegi ellenzéki pártok kommunikációja is mintha csak arra korlátozódna, hogy „Európa majd megment minket”. A reményüket falsnak érzem, mert az EU célja elsősorban az, hogy a tőkés világrendszer tetején tartsa önmagát a gyarmatok elvesztése után. A mentális gát és végső soron a NER-hegemónia megroppantását úgy látom lehetségesnek, ha minél több embernek mutatjuk meg, mekkora ellentmondás feszül a kormány kommunikációja – „megvédjük a magyar embereket” – és a tettei között. Hiszen az alsó milliók alól szárítják ki az intézményrendszereket, az adórendszerrel tőlük vonják el az erőforrásokat és csatornázzák át alulról felfelé, a munka törvénykönyve kétszeri átírása után nekik kell többet dolgozniuk. Az Európa-párti elképzelésnek nincsen válasza erre az igazságtalanságra. A rezsim félperifériás hegemóniaként függő helyzetben van: gazdasági, termelési szempontból nagyon kitett a centrum tőkés vállalatainak és a keleti – orosz, kínai – tőkének egyaránt. Orbán politikája elsősorban e tőkés érdekcsoportok közötti lavírozásból áll.
MN: Kétszáz fős szervezett csoportot említettél, amely baloldali programot készíthetne elő. Miért nem készül a program tíz éve? Mi tart ennyi ideig?
ÉMÁ: Lassan tanulunk, lassan szerveződünk. A késlekedésnek nemzedéki háttere is van, a hatvanas–hetvenes években születettek közül nagyon kevesen baloldaliak.
MN: Kézenfekvő kérdés A cseppet olvasva, hogy te magad készülsz-e politikai pályára?
ÉMÁ: Egyértelműen nem.
MN: Szerinted egy másik szociológus, Karácsony Gergely nem ezt mondta volna a kétezres évek elején?
ÉMÁ: Nekem könnyebb a helyzetem: azért merek bátran nemet mondani, mert van legalább 20 olyan ember a fiatal baloldaliak köreiben, akik politikusként sokkal tehetségesebbek lesznek nálam.
| Névjegy Éber Márk Áron (1981) szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója, az egyetem Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégiumának igazgatója. Tudásszociológiával, társadalmi és tudásszerkezetek összefüggéseivel foglalkozik. Tagja a Helyzet Műhelynek, a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének és az Új Egyenlőségszerkesztőbizottságának. A csepp – A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című könyve 2020-ban jelent meg. |
