Magyar Narancs: Bár a magyarok honfoglalást megelőző vándorlása a mai orosz, ukrán és moldáv területen zajlott, évtizedek óta ön az első, aki a helyszínen ás. Miért szakadtak meg a térségi kapcsolatok?
Türk Attila: A korábban virágzó szovjet–magyar tudományos kapcsolatok meggyengülése a rendszerváltás idejére tehető. Az okok nem meglepőek: Magyarország igyekezett minél távolabb kerülni a volt Szovjetuniótól, így a politikai, gazdasági kapcsolatok mellett a tudományosak is meglazultak. A kilencvenes években többnyire zűrzavaros helyzet volt Oroszországban. Volt olyan időszak, amikor az Orosz Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársai természetben kapták a fizetésüket – elgondolható, hogy milyen tudományos munkára volt energiájuk. Azóta ez alaposan megváltozott. A mindig is magas színvonalú orosz régészet az ezredfordulótól új lendületet vett. Fantasztikus minőségű kiadványaikat gyakorta az orosz olajvállalatok finanszírozzák. Ránk az a feladat várt, hogy ismét felvegyük a korábbi szálakat, és újakat építsünk ki, illetve megvizsgáljuk, hogy az elmúlt évtizedekben milyen tudományos eredmények születtek. Nekem 2005 és 2010 között egy akadémiai fiatal kutatói ösztöndíj segítségével sikerült az Urál és a Kárpátok közötti térség fontosabb helyi múzeumaiban áttekinteni a leletanyagot.
MN: Miért épp most lett fontos az őstörténet, és miért a Pázmányon, ahol ön is tanít?
TA: A Magyar Katolikus Egyháznak is kényelmetlen volt a sok sületlenség, amit az amatőr „őstörténészek” összehordtak, a püspöki kar körlevelet is adott ki néhány éve az ehhez szorosan kötődő újpogányság ellen. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézetében létrejött Magyar Őstörténeti Témacsoport célja is az többek között, hogy ismét legyen tudományos párbeszéd a témáról, illetve tudományos ismeretterjesztés a hazai érdeklődő nagyközönségnek. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékén indult magyar őstörténeti speciális képzésen pedig olyan hallgatók, fiatal kutatók vannak, akik már ismét tanulnak oroszul, kötelező szakszövegolvasás van, rájuk lehet számítani a jövőben. A legjobbak a közvetlen kutatásba is bekapcsolódnak, így eredményeink közvetlenül az oktatásban is hasznosulnak – a jövőnek építkezünk.
MN: Ön elő is állt újabb leletekkel és az ezekre támaszkodó elmélettel, miszerint nem is voltunk Levédiában, ezt a sajtó rögtön új magyar őstörténetnek állította ki. Így van ez?
TA: Nem teljesen. Az önálló Levédiát már korábban is többen megkérdőjelezték, régészek, történészek egyaránt. Én ma úgy vélem, hogy semmilyen komoly tudományos érv nem támasztja alá Levédiának (ha valóban volt) a Don és Szeverszkij Donyec folyók közötti 8–9. századi elhelyezkedését. Itt a Kazár Kaganátus északnyugati határát védő alánok éltek, a korban hatalmas népsűrűségben, ismerünk 60 000-re becsült sírszámú temetőt is. Egyszerűen nem fértünk el már itt. Másrészt rövidesen megjelenő PhD-disszertációmban összehasonlítottam a térség kazárokhoz köthető régészeti kultúráját, a szaltovói kultúrkört és a honfoglalás kori magyar régészeti anyagot: kiderült, szinte alig van egyezés. Egy több száz éves közvetlen kazáriai tartózkodás vélhetően jóval mélyebb lenyomatot hagyott volna az anyagi kultúrában, de ennek nem találjuk nyomát. Ellenkezőleg, a honfoglaló magyarság sírjaiban még a jóval régebbi, Volga–Dél-Urál térségére visszavezethető (ez lehet Magna Hungaria, ahol Julianus barát még a 13. században is talált magyarokat – H. P.) keleti elemek aránya is magasabb, mint a kazár időszakhoz köthetőek, holott pont fordítva kellene lennie.
MN: Hogy a Kazár Birodalom függésében éltek elődeink, arról VII. (Bíborbanszületett) Konstantinos bizánci császár is beszámol.
TA: Levédiáról valóban ez az egyetlen forrásunk, összesen egy nyúlfarknyi mondat, nem könnyű vele mit kezdeni.
MN: Mégis az írott forrásoké az elsőbbség, hiszen a régészeti leletek esetében nem tudjuk százszázalékosan megmondani, hogy az illető milyen etnikumú volt.
TA: Eddig a különböző módon értelmezett írott forráshoz kerestünk máshonnan megerősítéseket. Válogattunk a régészeti, néprajzi, nyelvészeti forráscsoportokból. Ezt komplex módszernek nevezték az 1970–80-as években. Ebből később sajnos kevert érvelések kezdtek kialakulni, hiszen például az ótörök jövevényszavak átvétele alapján kényszerültek a régészek Levédiát a Don–Donyec vidékére berajzolni… Szerintem meg kell fordítani a dolgot: mi, régészek csak a régészeti leletekből indulhatunk ki.
MN: De akkor kiktől vettük át az ön által is említett – mintegy ötszáz – ótörök eredetű szavunkat, ha nem a török nyelvet beszélő kazároktól?
TA: Török nyelvű népekkel a Volga vidékén már a 7. századtól számolhatunk, egyáltalán nem biztos, hogy a Kazár Kaganátus területén vehettük át ezeket a kifejezéseket, ráadásul a feltételezett Don-vidéki Levédia területén valójában nem török, hanem iráni nyelvű alánok között éltünk volna.
MN: Északon viszont nem terem meg a szőlő vagy a körte, pedig ezek is ótörök eredetű szavak.
TA: A banánra is van szavunk, pedig nem terem meg nálunk. Lehet, hogy a kereskedelem révén ismerkedtünk meg ezekkel a gyümölcsökkel. Arra is ügyelni kell, hogy a szavak gyakran jelentésváltozáson mentek keresztül. A tanya szavunk például a középkorban halfogó helyet jelentett.
MN: Ön szerint, ha létezett, hol volt Levédia?
TA: Régészetileg erre a kérdésre nem tudunk választ adni, de sok területet kizárhatunk, köztük olyanokat is, amelyeket korábban feltételeztünk. Olyan térség jöhet csak szóba, ahol dél-uráli eredetű leletanyag tűnik fel, amint ez Etelköz esetében a Dnyeper-vidéken a 9. században egyértelműen kirajzolódik. Lehetett Etelköz része, de a Volgától keletre is. Az írott forrás sajnos túl keveset árul el erről.
MN: Tehát azt mondja, hogy nem a kazárok földjén, hanem a szomszédjukban éltünk, ráadásul nem a 8., hanem a 9. században?
TA: A Magna Hungariából való volgai átköltözés véleményem szerint már kazár szövetségben ment végbe a 9. század középső harmadában, hiszen ekkor a térségben megkerülhetetlen volt ez a birodalom. Feltehetően ők engedték át és telepítették a magyarok elődeinek egy részét a Dnyeper vidékére, akik a szláv törzsektől védték őket a szövetség fejében. Ez később a besenyők esetében is megismétlődött. Az átköltözés időpontjáról nemcsak az orosz és ukrán régészek vélekednek hasonlóan, de a magyar kutatásban Kristó Gyula is így gondolta.
MN: Mi van a magyarokhoz csatlakozó kabarokkal, akikben kazár törzseket látnak a történészek?
TA: Itthon a nyolcvanas években lemondtunk arról, hogy a kabarok régészeti hagyatéka valaha is elkülöníthető lesz a honfoglalás kori anyagi műveltségben. Korábban a Mátra vidékére helyeztük őket, de csak azért, mert ott volt Aba Sámuel szállásterülete, és őt kazár/kabar eredetűnek gondoltuk, mert zsidó nevet viselt – de ez 11. századi adat. Volt, aki a Felső-Tisza-vidék gazdag sírjaiban látta a kabarokat, mások Bihar területére gondoltak. Ezen térségek leletanyaga ugyanakkor semmiben nem tér el a többi honfoglalás kori sírtól. Keleten ugyanakkor vannak érdekes fejlemények ebben. Egy ukrán kolléga vetette fel, hogy a mai Harkiv–Voronyezs térségében, a szaltovói régészeti kultúra területén feltárt mintegy tucatnyi temető használata szűnik meg hirtelen a 9. század közepén. Természetesen számos ok felmerülhet magyarázatként, ezek között az is, hogy az adott népesség onnan elköltözött.
MN: Mégis úgy érzem, hogy ha a kazár fennhatóság nem lenne, ki kellene találni, hiszen számos kérdésre választ ad, míg az ön elmélete e kérdésekre nem válaszol megnyugtatóan.
TA: Nem a kazár fennhatóság és kapcsolatok ellen érveltem, hiszen azok egyértelműek, csak e kapcsolatok földrajzi környezetét vélem fontosnak átgondolni Kelet-Európa legfrissebb kora középkori régészeti eredményei alapján. Az elméletem választ ad néhány más kérdésre: csak felvetés, de a Kazár Kaganátusban való több száz éves „bentlakás”, együttélés ugyanúgy nyelvcserét eredményezett volna logikusan, mint amely folyamat a bolgárokkal a Balkánon lejátszódott. Ez azonban nem következett be, bár a jövevényszavak erőteljes kétnyelvűségre utalnak a magyaroknál. De arra is választ ad, hogy miért nincs túl sok átfedés a Kazár Birodalom és a magyar honfoglalók anyagi műveltsége között. Vajon miért van sokkal közelebbi kapcsolat a 7–10. századi dél-uráli és a Kárpát-medencei honfoglaló-leletanyag között?
MN: Így viszont rendkívül gyorsan, 60–80 év alatt meg kellett volna tenni ezt a hatalmas távot.
TA: Ez nem lehetetlen. Az avaroknak például egy bő évtized elég volt a mai Mongólia területéről a Kárpát-medencébe költözni. Vándorolni nem úgy szokott egy nép, hogy mindennap megtesz 1-2 kilométert…
MN: Miért nincs tudományos vita itthon az elméletéről?
TA: A leletek egy részéről beszámoltak az orosz és ukrán kollégák, illetve az ősszel megjelenő doktori értekezésemben én is részletes elemzésben fejtem ki azt a tényt, hogy a Don és a Szeverszkij Donyec folyók között nem találjuk a honfoglaló magyarok elődeinek régészeti nyomát. Ugyanakkor szerintem épp felpezsdült a korai magyar történelem tudományos kutatása, számos szakcikkünk letölthető az internetről, és az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportjának tudományos ismeretterjesztő kiadványai jelentek meg a legfrissebb eredmények alapján. Tudomásul kell venni, hogy a magyar őstörténettel foglalkozó régészet ma a 19. század problémáival küzd: új leletek kellenek, mert a régi forrásokat már agyonelemeztük, nem sok az esély ezek felől újabb impulzusokra. Amíg a forrásbázis nincs teljes egészében bemutatva, addig minden elmélet csak történeti modell, bár egy szinten mindig is azok maradnak.
MN: Etelköz földrajzi helye is módosításra szorul? Mennyivel tudtunk meg róla többet az utóbbi évtizedben?
TA: Etelköz meghatározásánál beszélhetünk a legkomolyabb előrelépésről. Itt immár 15 lelőhely összesen 100-120 sírjáról van adatunk. Ez nagyon sok ahhoz képest, hogy sokáig csak az 1988-ban itthon is publikált Ingul menti temető három sírja képviselte az etelközi anyagot, noha ezek keltezésén is vita folyt. Az ukrajnai helyzet rendeződésével remélem, hogy a Dnyeper középső folyása mentén, a mai Kirovohrad, Dnyipropetrovszk, Poltava térségében tovább folytathatjuk az etelközi leletek kutatását. Addig is Moldáviára koncentrálunk e téren, a helyi kollégákkal idén közös kisinyovi konferencián egyeztettünk az együttműködés feltételeiről. Annyi tudható, hogy a Dnyeper középső folyásánál élt egy olyan népesség a 9. században, akik vélhetően a Dél-Urál térségéből érkeztek, hiszen sírjaikba a dél-uráli és a Kárpát-medencei honfoglalókra jellemző tárgyak mellett találtunk szláv kerámiákat és bizánci selyemleleteket is. Ez pedig egybevág az írott forrásokkal, miszerint a magyarok kapcsolatban álltak a szláv törzsekkel és a krími bizánci kereskedőkkel. Ez a terület egyébként szomszédos a szaltovói régészeti kultúrkörrel és a Kazár Kaganátussal.
MN: Mennyiben bizonyos, hogy ezek magyar sírok?
TA: Ez a legnehezebb kérdés a régészek számára. Ismerjük ugyan a kiinduló (Dél-Urál) és a végpont (Kárpát-medence) leleteit, de a vándorló magyarok anyagi kultúrája természetszerűen változik, beépítik az újabb és újabb hatásokat, de egyes elemeket megtartanak. Ezért beszélünk inkább feltételesen magyar jellegű sírokról. A legkorábbi honfoglalás kori sírokkal való archaeogenetikai összevetés mindenképpen perdöntő lesz.
MN: A Dél-Uráltól az Etelközig tartó vándorlás útvonaláról vannak régészeti leletek?
TA: A Voronyezs környékén talált egy sírt kivéve a szomszédos, biztosan nem magyar népek leletanyagában vannak magyargyanús leletek, különösen a női díszek vagy az aranyozott ezüsttárgyak használatának szokása. Sajnos ezenkívül egyelőre több nyom nem áll a rendelkezésünkre. Ezért is gondolhatunk gyors átköltözésre a Volga és a Dnyeper között.
Hamvay Péter
