A magyar közvélemény sokáig, mondhatni, szerencsére, mit sem tudott az aranybányászat egzotikus, pláne ciánozós módozatairól. A tájékozottabbak is többnyire csak az alaszkai aranylázat pertraktáló Jack London-regényekből merítették tudásukat. Azokból meg csak annyi derült ki, hogy a jó aranyásónak szerszámokra, pár edzett szánhúzó ebre, sok-sok szerencsére, s - szigorúan a miheztartás végett - egy nagyobb tűzerejű lőfegyverre van szüksége a sárga fém sikeres és eredményes kibányászásához. De 2000. január 30-án kiborult a bili, s vele valami más is kifolyt: az ausztrál-román tulajdonú Aurul aranykitermelő cég Nagybányához közeli telepén átszakadt a zagytó gátja, s százezer köbméter cianiddal és nehézfémekkel (mindenekelőtt réz- és cinkkomplexekkel) szennyezett lé (ebből vagy 120 tonna volt a nátrium-cianid) került kisebb vízfolyások közvetítésével a Tiszába. Mindehhez elég volt a korábban leesett hó hirtelen olvadása és az ezt kísérő esőzés. A pusztítás képei, a mérgezésről szóló riportok bejárták a világsajtót - mégis tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az Európai Parlament (nem kis részben itthoni és határon túli magyar képviselők kezdeményezése és példás együttműködése nyomán) foglalkozzon a kérdéssel, sőt május 5-én - igen nagy többséggel - határozatban javasolja e technológia alkalmazásának betiltását az EU területén belül, 2011 végéig. Ezek után az Európai Bizottságnak kutya kötelessége foglalkozni a ciánüggyel, s egy, a parlamenti döntéssel egybehangzó, tiltó határozatot hozni - ami már jogerősen gátolná meg egy újabb környezeti katasztrófa kialakulását. Hogy teljes legyen a kép: a magyar Országgyűlés már tavaly december elején megtiltotta a cianidos technológia alkalmazását az országban. Ez persze főleg elvi jelentőségű, elvégre előbb meg is kellene találni határainkon belül azt a komoly aranytartalmú érctelért, amit majd ciánozással tárnának fel, aminek igen kevés az esélye. De annak is, hogy valaha megtérítik a magyar állam kárát: a 29 milliárd forintra perelt Aurul menet közben megszűnt, s jogutódja, a Transgold is felszámolás alatt áll.
Ami fénylik
Az arany a természetben (az elterjedt hiedelmekkel szemben) korántsem csak tiszta, elemi állapotban fordul elő. Először is egy csomó fémmel és félfémmel kiválóan ötvöződik - sőt kémiailag is vegyül. A világos színű termésarany akár 25-30 százalék ezüstöt is tartalmazhat - ezt az ötvözetet hívják hagyományosan elektrumnak -, de számos olyan érc is ismert, amelyben az arany kémiailag kötött formában fordul elő, mint a szilvanit (arany-ezüst-tellurid), a krennerit (arany-tellurid) vagy a feltűnően magyar érdekeltségű nagyágit (ebben aztán akad minden: arany, ólom, tellur, antimon és kén).
Az arany néha az ércek mállása miatt szabad, úgynevezett termésarany formájában is felbukkan - például belekerül a folyóvizekbe. A Duna hordalékának minden köbmétere átlagosan 0,01 gramm aranyat tartalmaz, de azért lehetőleg senki se rohanjon kezében kis szitával a Római-partra. Amúgy meg általában ólom-, cink- és rézércek kísérője, s éppen ezért nálunk kis koncentrációban Gyöngyösoroszi és a korántsem metallurgiai okokból rossz hírű Recsk ércbányáiban található, és persze itt is vegyületei képében.
Ma már számtalan jól bevált, itt most nem részletezendő eljárás van, amelyekkel például az ólom és a rézércek csekély (nagy mennyiség feldolgozása esetén, összességében akár jelentős) aranytartalmát kinyerhetjük. Annyit elárulnánk, hogy a vele makacs ötvözetet képező ezüsttől egy "savazós" eljárással, az úgynevezett válatással szabadítják meg - az ezüst ugyanis oldódik salétromsavban, az arany viszont nem.
A modern, ám a környezetre annál ártalmasabb eljárások királya azonban a cianidos "lúgzás". Ennek alkalmazása során az aranyércet, illetve az aranyat is tartalmazó kőzetet finomra őrlik, majd miután a szabad aranyat foncsorítással, higanyamalgám formájában kinyerték, az őrleményt nátrium-cianid-oldattal - ami mindig lúgos kémhatású, különben hipermérgező hidrogén-cianid szabadul fel! -, levegő (oxigén) jelenlétében reagáltatják. Az arany (és az ezüst is) a cianiddal pompás komplex iont képez, ezáltal szépen kioldódik érces rabságából, de eközben rengeteg nátronlúg is képződik. Az aranyat ezután már csak ki kell redukálni ebből a komplexből, többnyire cinkkel, és már csak az aranyiszap mosása, szárítása, esetleg a kénsavas cinktelenítés van hátra. A maradék, nagyjából aranymentes iszap pedig mehet a folyóvizekbe! Persze most direkt gonoszak voltunk: a cianiddal, erős lúggal, nehézfémmel stb. súlyosan szennyezett iszap a gyári program szerint maradna az erre a célra kialakított speciális ülepítőben (majd később valamit csak kezdenek vele), de tudjuk, a természet rendre utat tör.
Cianózis
Az iszonyú történelmi tapasztalatok, a közelmúlt néhány tragédiája vagy a krimik bevált fordulatai sejtetni engedik, hogy a ciánvegyületek gyilkos hatásúak az élő szervezetek jó részére. Mindez főleg a látszólag ék egyszerűségű, pusztán egy-egy nitrogén- és szénatomból álló cianidion komplexalkotó dühének tulajdonítható: többek között a vér oxigénellátásáért felelős hemoglobinnal is összekapcsolódik, s ezután az oxigénfelvételnek anynyi, plusz a cianidionok eljuthatnak az élő szervezet valamennyi sejtjébe. Márpedig a cianidvegyületek meg tudják gátolni a sejtek oxigénfelvételét a citokróm-oxidáz-enzim - ami a baktériumokban ugyanúgy megtalálható, mint a soksejtes élőlények sejtjeinek mitokondriumában - blokkolása révén.
Ha a ciánvegyület már bejutott az élő környezetbe, ne adj' isten, a szervezetbe, keveset lehet tenni, de a gyors beavatkozás azért segíthet. Először amil-nitritet kell inhaláltatni a mérgezettel (ezt amúgy nálunk "rush", angolszász területen "popper" néven rekreációs drogként is ismerik), amit egy-egy adag intravénás nátrium-nitrit, majd nátrium-tioszulfát injekció követ, szigorúan ebben a sorrendben. Újabban más vegyületeket is használnak cianid-ellenanyagként, mint például a B12-vitamin egyik formáját (hidroxi-kobalamin), ami cianiddal egy másik B12-verziót (ciano-kobalamin) képez, vagy éppen 4-DMAP nevű vegyületet (4-dimetil-amino-fenol), amelyet Németországban kezdtek használni a ciánmérgezettek kezelésére.
Az élővízbe került cianidvegyületek (tipikusan nátrium- vagy kálium-cianid) semlegesítéséhez meg kell gyorsítani a lebomlásukat erőltetett oxidációval, amit normálesetben fehérítő-fertőtlenítő szerként használt "hipó"-oldattal, magyarul nátrium-hipoklorittal lehet elérni. Apróbb probléma, hogy ez a vegyület maga is gyilkolja az élővilágot - óvatlanul alkalmazva több kárt csinál, mint az eredeti ciánszennyezés. Amúgy a kiömlött cianidvegyületek a szabadban, levegővel érintkezve viszonylag hamar elbomlanak, így a szennyeződés gyorsan eltűnik. Legfeljebb a cianidos oldatokban többnyire megtalálható cianátok és tiocianátok maradnak kicsit tovább, melyek kevésbé mérgezőek - éppen ezért létezik olyan technológia, amely ebbe a kémiai formába alakítja át az aranyfeltárásra használt cianidoldatot.
Gyógyul a seb
Az utóbbi évtizedekben vagy két tucat jelentősebb ciánkatasztrófa történt a világban - többnyire éppen az aranybányászkodás nem kívánt "mellékkövetkezményeként". A katasztrófák ötös halállistáján természetesen ott van a tíz évvel ezelőtti, a Tisza élővilágát részlegesen elpusztító kataklizma is. A fene se szerette volna, hogy így legyen, de kétségtelen: a kutatóknak módjuk nyílt arra, hogy egy nem kívánt, spontán "kísérlet" nyomán tanulmányozzák, miként regenerálódik az élővilág a Tisza völgyében. Tíz évvel ezelőtt a Láposon, majd a Szamoson át a Tiszába (azután már felhígulva a Dunába, majd a Fekete-tengerbe) ömlő ciános szennyeződés az első híradások szerint csaknem százszázalékos pusztítást okozott. Szerencsére utóbb kiderült, hogy mindez csupán a Tisza fitoplankton- (kizárólag víz által sodort, apró, fotoszintetizáló élőlények) állományának drámai pusztulásából levont túlzó általánosítás. (Amúgy éppen a más, "fejlettebb" szervezetek táplálékát alkotó fitoplanktonállomány regenerálódott utóbb a leggyorsabban.) A veszteségeket azért is nehéz volt felmérni, mivel a Tisza felső szakaszát jégtakaró fedte, de mint kiderült, az alacsony vízhőmérséklet hozzájárult a halakat ért veszteség mérséklődéséhez. Télen ugyanis a halak jó része elvermeli magát a folyómeder gödreibe, melyeket a lehető legsűrűbb 4 Celsius-fokos víz tölt ki. Márpedig az érkező 0 fokos, ciános víz ennél könnyebb volt, így a magukat elvermelt halak jó része és számos más, az iszapba fúródott állati populáció (például a vágócsíkok, törpecsíkok vagy éppen a tiszavirág lárvái) túlélte a halálos árt. Szintén jól jártak azok a halak, amelyek valamely mellékfolyón felúszva bekkelték ki a pusztulást: például a Sajó torkolata valósággal megduzzadt a felúszó halrajoktól. De sajnos a pusztulás így is tetemes volt: 130 tonna haltetemet szedtek össze a Tisza és a Szamos magyarországi szakaszán - különösen a télen aktív halak károsodtak. Ez persze csak a töredéke a teljes pusztulásnak: becslések szerint az elhullott halak mennyisége elérhette az 1300 tonnát. S akkor még nem is beszéltünk a kisebb állatokról, rákokról, csigákról, kagylókról, ahogy az elhullott emlősökről, vadakról és haszonállatokról sem. A tévében talán az óriás busapéldányok mutattak a legjobban, de a szakemberek leginkább az őshonos ragadozó halak (csukák, harcsák, süllők, balinok) vagy a vesztükre télvíz idején is hiperaktív menyhalak, a sügérek, illetve számos szigorúan védett halfaj (halványfoltú küllő, selymes durbincs, magyar bucó, német bucó) egyedeinek tömeges pusztulása miatt szomorkodtak. De láss csodát: a természet öngyógyításához elég volt néhány szerencsés feltétel teljesülése. 2001 tavaszán a Tisza tartós áradása és a korán jött meleg nyomán a legoptimistább várakozásokat is felülmúlta a halszaporulat. Ráadásul a zsákmányhalak számának megugrása nyomán felgyorsult a ragadozóhal-állomány regenerációja, sőt az egyedek fejlődése is - hamarosan nagyobb és súlyosabb süllőpéldányok nyüzsögtek a vízben, mint korábban. Mára mind a védett, mind a halgazdasági-horgászati szempontból releváns fajok kiheverték a csapást.
Mindez örvendetes, csakhogy a szennyezés kockázata továbbra is fennáll - s ezen az sem segít, ha az Európai Bizottság tényleg betiltja a ciánozós bányászatot. A Tisza keleti vízgyűjtőjén számos elhagyott, "kultiválatlan" bánya, meddőhányó és zagytározó található, s ezekből szerencsétlen esetben egy most mögöttünk hagyott mediciklon is képes kimosni annyi (akár ciántartalmú) szennyet, ami a folyókba kerülve előbb-utóbb nálunk köt ki.
