A változó közösségi joganyaghoz alkalmazkodik hazánk is: szeptember 25-én véglegesítették a higany exporttilalmáról és kezeléséről szóló EU-jogszabályt, s ezt átvette a magyar jogrend is. Ennek megfelelően jövő áprilistól már nem vehetünk magunkhoz újabb higanyos láz-, hő-, vérnyomásmérőt vagy barométert - akinek hiányozna, az most vegye tele a fürdőkádat. Az egészségügyi használatból (beleértve az orvosi rendelőket és kórházakat) szép lassan kivonják a higanyos mérőeszközöket, s elektronikus kütyükkel pótolják őket. A forgalmazási tilalom alól kivételt képeznek az ötven évnél régebbiek, melyek már antik darabnak minősülnek, ám ezeket is ajánlatos védett helyen, minimum vitrinben (és semmi esetre sem a szekrény tetején!) tárolni.
Szerdany, csütörtöny
A higanyt ősidők óta ismeri az emberiség: a kínaiak pl. már több ezer éve. Ez mondjuk nem is oly meglepő: viszonylag sűrűn előfordul bolygónkon, főként ásványi, néha elemi alakban. A higany trigonális, hexagonális fémkristályokat alkot - mármint (normálnyomáson) -39 Celsius-fok alatt. E fölött viszont folyik: a higany egyike azon öt fémnek, melyek már egy túlfűtött polgári lakásban (de legalább egy szaunában) is folyékonynak mutatkoznak (igaz, a többi négy jóval ritkább mifelénk). Kultúrtörténeti szerepe sem lebecsülendő: az ősi kínaiak biztosak voltak gyógyhatásában, ám használatát néha kicsit túlzásba vitték. Csin Si Huang-ti, a legendás birodalomalapító császár halálát a hagyomány szerint az okozta, hogy jelentős mennyiségű higany-jáde őrleménymixtúrát itattak vele, hogy elnyerhesse az örök életet. Az egyiptomiak, a görögök és nyomukban a rómaiak kozmetikumokba keverték a higanyt és sóit - ez se volt egy jó ötlet. Az alkimista tradícióban is jelentős szerepet játszott: sokak számára ez volt a prima materia, az ősprincípium, amelyből minden fém származik - így az arany is, melynek gyártásához, ahogy a többi alkimista praktikához is, nélkülözhetetlen volt. Már nevei is különösek: vegyjele (Hg) a latinizált görög hydrargyrum szóból ered, mely a víz és az ezüst szavakat tartalmazza (kb. folyékony ezüst). Másik titulusa (angolul például mercury) Merkúrtól származik, aki többek között a mozgás és a sebesség istene. Magyar neve egészen a 19. század elejéig kéneső volt, ami a látszat ellenére magyarított török szó (eredetileg kb. atkavíz), s arra utal, hogy a higanysókkal hatékonyan lehetett parazitát irtani. A "higany" terminust (persze a híg anyag alapján) Schuster János alkotta meg, és végül ez terjedt el, nem a másik opció, amely (Merkúr isten napja után) "szerdany" lett volna (ezt utólag már mélyen sajnáljuk).
Csillog, mint a harmat
Elébb a gonosz gyarmatosítók jöttek rá, mire is lehet használni a higanyt: amalgámképző tulajdonságai miatt ezzel vonták ki az ezüstöt annak érceiből, úgyhogy hamarosan tömegével állítottak elő elemi higanyt. Azután jöttek a természettudósok, s ezzel elindult a fura fém mérőműszerekkel kapcsolatos karrierje. Mindezt egy sajátos tulajdonsága tette lehetővé: hőtágulási együtthatója ugyanis csaknem lineáris, azaz a hőmérséklet növelésével nagyjából arányosan nő a térfogata. Az általunk is használt lázmérőknél ehhez jön még egy kis trükk: a lázverte testünk termelte hőtől kitágult higany vékony kapillárisban kúszik felfelé, melynek alsó traktusa szűkített, hogy megakadályozza a visszacsorgást, csak hogy anyu is lássa, milyen betegek vagyunk. Ezért is kell lerázni a lázmérőt, ami már önmagában is balesetveszélyes, a mérőeszköz töréses sérüléseinek egyik fő forrása. Ami pedig gáz, ugyanis - ha még nem említettük volna - a higany s annak legtöbb sója súlyosan mérgező, ráadásul az egyik legveszélyesebb delikvens a gőze, ami abból a szempontból kínos, hogy a folyékony higany igen erősen párolog. Az eltört lázmérőből kiömlő folyékony fém rögvest kis cseppekké esik szét, s viharos sebességgel tűnik el szemünk elől az ágy, a szekrény alá s a padló repedéseibe. A cseppecskék felkutatásához sokszor elég lekapcsolni a villanyt s egy világítós öngyújtóval próbálkozni, még jobb a vaku vagy egy stroboszkóp fénye - bár ez utóbbiból viszonylag kevés akad a háztartásokban. Szigorúan tilos a szétgurult cseppek felsöprése - ezzel ugyanis még kisebb porciókra bontjuk a cuccot, mely annál nagyobb felületen párolog (vigyázat: bőrön és a nyálkahártyákon át is felszívódik!). Határozott barbárság és egyben a természet (és a hulladékkezelők) lágy altestére mért ökölcsapás az összegyűjtött higany szemétbe öntése - inkább (előtte gondosan védőkesztyűt öltve) gyűjtsük össze egy kis zárható üvegbe és adjuk le egy veszélyeshulladék-kezelő telephelyen.
A toxikológus szakemberek általában megnyugtatják a családokat: egy lázmérőből nem is folyik ki oly sok higany, hogy komolyabb krónikus, pláne akut tüneteket okozzon, de azért ne hagyjuk, hogy gyermekünk huzamosabb ideig szétfolyt higanycseppek társaságában aludjon. A higany maradékának semlegesítéséhez javasoljuk kénpor szétszórását (a higany-szulfid vízben gyakorlatilag oldhatatlan) és sűrű szellőztetést. Az elemi higanynál még sokkal veszélyesebbek a szerves higanyvegyületek (mindenekelőtt a metil- és dimetil-higany), szerencse, hogy ezekkel viszonylag ritkán kerülhetünk kapcsolatba. A higanymérgezés tüneteivel ráadásul az a gond, hogy kiterjedt voltuk révén sok más betegség és mérgezés szimptómáival keverhetjük őket össze. Viszketés, ödémák, bőrhámlás, fokozott izzadás, nyáladzás, magas vérnyomás, szívritmuszavarok, kipirult arc, hajhullás, kilazult fogak, fotofóbia, mi több, álmatlanság, memóriazavarok, sőt kóros félénkség is utalhat higanymérgezésre, de valami másra is - gyanú esetén mindenesetre forduljanak szakorvoshoz.
