Ha a néprajzot emlegetjük egy laikus előtt, alighanem mázas köcsögök, citerák és a bájosan archaikus népviseletek jutnak az eszébe. Esetleg a bátor antropológus, aki egzotikus, majdnem kőkori szintű kultúrákat tár fel a trópusi esőerdő vagy a sivatag mélyén, melyek fő jellegzetessége, hogy még nem fejlesztették ki a tudatmódosítás hányás- és hasmenésmentes, pusztán rekreációs formáit. Meglehet, a néprajztudomány eredetileg még a technikai civilizáció és az ipari társadalom előttről datálható s épp eltűnőben lévő (netán programszerűen megőrzendő) kulturális jelenségeket kívánt leírni - ha azok megélték a jelent is, annál jobb: legalább skanzenszerűen tanulmányozható lesz a múlt. Igen ám, csakhogy a tágan értelmezett népi kultúra nem veszett ki a modern, urbanizált világból sem, mi több, ennek kutatása és demonstratív bemutatása legalább olyan izgalmas lehet, mint a már lezárt történeti múlt - vitrinbe zárva. Erre példa a Néprajzi Múzeum mondhatni úttörő kiállítása, amely a műanyag korát (mely több mint száz éve tart) mutatja be újszerű, rekonstruktív modorban, s eközben valami eszméletlen mennyiségű és gazdagságú polimertárgyat, rekvizítumot gyűjt egybe a látogató éhes tekintetének legnagyobb örömére. A kiállítás berendezőit - akik között egyaránt találhatunk iparművészt, néprajzost és (legalábbis a tárgyak összegyűjtőit tekintve) laikust - korántsem valamiféle retroérzés felidézése mozgatta - ez egyféle, nem szándékolt mellékkövetkezményként úgyis elönti majd a látogatót. Sokkal inkább arra voltak kíváncsiak, miként épültek és épülnek be a műanyag használati tárgyak használóik mindennapi életébe, avagy hogyan válnak sokszor kultikus tárgyból egyszerű, lecserélhető segédeszközzé.
Hogy a műanyag - értsd: bármily szintetikus ruha- vagy bútordarab - valaha a vágyak tárgya lehetett ez országban, annak bájos dokumentuma a tárlat bejáratánál felcsendülő Psota Irén-sanzon, mely érzékletesen mutatja be azt a kort, amikor válogatott focisták és más klasszis sportolók látták el nejlonharisnyával és orkánkabáttal az országot. És azután három nagyobb tárlóban, ám korántsem ömlesztve elénk borítanak mindent, amit műanyagból csinálni lehetett, hisz tárgyi kultúránknak nem volt olyan kis eleme, melyet ne gyártottak volna le valamilyen plasztikból.
A látogató előbb pszichedélikus hatású, zöld műgyepcsíkokon nyugtathatja a szemét, majd - részben interaktív formában - feltárulnak előtte a műanyaggyártás és -megformálás technológiai rejtelmei. Bár a laikus és a vegyészettől amúgy is irtózó publikum valószínűleg nem tud róla, az első tulajdonképpeni szintetikus anyag, a műselyem kémiai technológiája már a XIX. század utolsó évtizedére készen állt, s a múlt század első évtizedében már meg is indult a viszkóz műselyem gyártása. Ugyanebben az évtizedben Baekeland flamand vegyész szabadalmaztatta az első teljesen szintetikus műanyag, a róla elnevezett bakelit ipari gyártásra is alkalmas technológiáját. Azután jöttek sorra a többiek, mindenekelőtt a polimerizációs műanyagok (PVC - 1930), a poliamidok, mint a nylon (1938-ban az első nejlonharisnya!), végül az ötvenes évektől az igazi sztár, az alacsony nyomáson előállítható polietilén. A hazai vásárlóközönség, mely a kora szocialista repressziót kedvtelve kompenzálta némi reflektálatlan Nyugat-mániával, valósággal rávetette magát az import műanyag cuccokra - érdekes, de erre némi késéssel a szocialista gazdaságirányítás is reagált, és hamarosan, már a hatvanas évektől beindult a műanyag alapanyagok és szintetikus használati tárgyak tömeggyártása. A műanyagok, lévén maguk is sokfélék - miként a belőlük előállítható tárgyak is -, hamar beindították az emberi fantáziát, s egyben az akkoriban még erősen korlátozott egyéni vállalkozói kedvet: a maszek műanyag-megmunkáló, a Kádár-kor műszavával élve a fröccsöntő kisiparos egyike lett a korszak kultikus, sokak részéről morbid módon vágyakkal övezett szakmájának (mondjuk a gebines mellett). Nos, a kiállításon bemutatják a műanyag mütyürök gyártásának nélkülözhetetlen eszközeit is - például láthatóvá válik, milyen rafináltan primitív módon készült egy baba.
A következő szoba azután már a plasztikkal való teljes harmónia korának állít emléket: tetőtől talpig műszálas cuccokba öltöztetett bábuk, cuki szintetikus ülőgarnitúrák, s személyes kedvencként egy nejlonszatyor-gyűjtemény, melynek csúcspontja a B.-A.-Z. megyei rendőrkapitányság többnyelvű ("Együtt a bűn ellen" feliratú) darabja. A műanyag szó szerinti kultúrahordozó volta tán sehol sem oly szemléletes, mint a hanglemezeknél: a fekete, mikrobarázdás plasztikkorongokat a nép ugyan merő félreértésből hívja bakelitnek (valójában ezek is polivinil-kloridból készülnek már egy jó ideje), ám anyaguk mindenképpen jól harmonizál a rájuk vágott zenei tartalommal - legyen bár az szerves, vagy maga is szintetikus. A látogató egy üvegtárló alatt láthat egy csokrot dj Shuriken kiterjedt vinilkollekciójából, de a szomszédban fellelhetők régi hanghordozóból készített használati tárgyak vagy éppen tizenkét inches lemezek közé applikált női kézitáska is, melynek helyes használatát a tervező (Ipek) a megnyitón személyesen is illusztrálta. Az utolsó teremben a látványtervező, Gerhes Gábor egy nagy hengeres térben mintegy kronológiai sorrendben építette egymásra a műanyagvilág egyes kultúrrétegeit - legfelül persze a komputervilág klaviatúráival, flopijaival, CD-ivel. Hangsúlyoznunk kell, hogy a kiállított tárgyak (közöttük lapunk szerzőjének, Szőnyei Györgynek a gyűjteménye) nem pusztán illusztrációk, szinte valamennyiüknek személyre szabott története van, ezek közül százharminckét tanulságos és egyedi sztori a kiállítás kísérő kiadványában is elolvasható.
