A narancskirálynô születésnapja: Túrni

  • - sisso-bod -
  • 1996. május 16.

Tudomány

Amikor a tizenhetedik századi felfedezôk behatoltak a mai Oranje Szabadállam területére, valószínűleg szerethetôbbek voltak, mint a multikultúra turistái, amint megvalósítják magukat a narancsból született város, Amszterdam szeméthalmain.
Amikor a tizenhetedik századi felfedezôk behatoltak a mai Oranje Szabadállam területére, valószínűleg szerethetôbbek voltak, mint a multikultúra turistái, amint megvalósítják magukat a narancsból született város, Amszterdam szeméthalmain.

Az alkalmazkodó természetű hollandok nem kapnak szívdobogást a kirakatokban üldögélô százguldenes egzotikus comboktól, sem a hasis- és a melegbárok belterjes világától, annyira természetes nekik a sok szabadság meg a mások bámészkodása.

Bezzeg, mikor egy évben egyszer

szabad az utcai kereskedelem,

még ôk is megôrülnek. Képesek két nappal elôbb krétával gondosan újrakolonizálni az aszfaltot, akkor is ott ücsörögnek, ha nincs trópusi idô, csak ôrzik a placcot, várva a narancskirálynô (van Oranje) születésnapjának kezdetét jelzô éjféli harangszót. Kihordják megunt gönceiket, kinôtt görkorcsolyáikat, ha más nincs, a tavaly ugyanekkor jutányos áron beszerzett letört fülű porcelánnyulat meg az ezernyi filléres szart, és rendületlenül árulnak. Ebben a mediterrán jellegű piaci elszabadulásban még az egyébként joviális külsejű, józan polgárok is kifestik arcukat, narancsszínű bohócsipkát húznak, és elcserélik feleségüket. A sárga hajú fôkönyvelôk olcsóért mérik a förtelmes narancslikôrt, de mi inkább a Fekete Halál fedônevű áltequilából iszunk egyet, aztán még egyet. Kelet-európai különállás. A sikátorokká szűkült utcákon dübörög a techno, csak a másodpercenként fél centit továbbugró tömeg hullámain szörfözve lehet haladni. Hol embervért szomjazó azték királyok vagyunk, hol izzadó bozótnégerek. Odabent és odakint is dobolnak, mint az állatok.

A déli

csendes detoxikáció után

muszáj bevenni egy guaranát, egy multivitamint meg egy késleltetett felszívódású C-vitamint, mielôtt nekivág az ember a városnyi turkálónak. Azért ezzel mégsem vetekszik egy körúti rutibutik, ahová valószínűleg innen bálázzák be a használhatatlan szemetet másnap. Minden excentrikus ízlésvilág kielégülhet, a nôk próbálnak, a férfiak cipelik az egyre több és több nejlonszatyrot, nem merik letenni, mert akkor a másik ember nôje azt hiszi, eladók. Számos trükköt tanulhatunk, elsô lecke: hogyan együnk hónunk alatt ruhászsákokkal pácolt heringet, Red Bull-patak közepén ülve az aszfalton, géppuskaropogás-szerű ska-ra pogózó skinheadek, pszichedelikus cuccokban pompázó junkie-k, lágy soul zenére himbálózó fekete keresztény gyülekezet és egymást átölelve révülô Village People típusú melegek között. Lelkünkben béke van, ráébredünk, hogy a párhuzamos kultúrák a végtelenben sem találkoznak soha. Az a fô, hogy minket hagynak túrni.

Az árak

nem mennek tíz gulden fölé, de ha igen, az már gyanús, talán valamelyik világhírű divatcég álcázta magát standnak, hogy kiárusítsa a múlt évi kollekciót. Képtelenek olyan összeget mondani, amiért ne cipelne az ember, sôt, lehet kevesebbet is adni az alku után. Aki megunta az árusítást, vagy annyira berúgott, hogy képtelen ellenôrizni a felvevôpiacot, legfeljebb kidobálja az útra a maradékot, hadd kapkodják. A vásárlásnak ettôl a módjától a nép

elôbb-utóbb megcsömörlik,

megfájdul a lába, már nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között, hányingere lesz az öblítôszagtól. Ilyenkor inkább társát túrja ki valahogy a tömegbôl, mert itt elég egy másodperc figyelmetlenség, és az áldozat maga is egy kupacban hever, mint valami levetett ruhadarab. Idegen városban, mutáló tudattal nem jó elveszni. Ha valahonnan anyanyelven párállanak fel a nyögések, akkor félre kell lökdösni a tömeget, arrébb túrni a kacatokat, majd óvatosan kihúzni az illetôt a halomból, lehetôleg az álla alatt fogva, puszta elôvigyázatosságképpen, nehogy visszarántson magával, és a ruhák helyett téged találjon el a hányás.

Az is érdekes, amikor három magyar véletlenül összefut egy turkálóstandnál. Úgy csinálnak, mintha csak kicsit kotorásznának, majd megbeszélik, este melyik foglalt kocsmában találkozzanak, aztán ha a többiek látótávolságon kívül kerültek, visszaosonnak, és megveszik, amit a halom alá dugtak.

Az ember

hisztérikusan hagyja abba

a túrást, csak ahogy kezdte. Elôször megjegyzéseket tesz, majd komolyabban beszólogat, a másikat okolja, miért kell neki idióta turista módjára felvásárolnia minden kacatot, különben is, hogy akarja hazavinni. Térdel a romokon, szétdobálja a zsákmányt, zokog, esetleg a haját tépi. Átkozódik, ült volna inkább egész nap egy kávézó teraszán, nézte volna kényelmesen a sok turkáló, csomag alatt rogyadozó hülyét, és szórakozott volna felhôtlenül, mint a holland nyugdíjasok a páparuhába öltözött pocakos motorosokon, akik egyetlen barkácskalapáccsal verik álló napig az Oldsmobilt, le-lehugyozva azt.

Ebben az audiovizuális túlcsordulásban kúszunk hazáig, csábító, gazdátlan bôrjakók szegélyezik az utat. Kétnapos pihenô, amit vettünk, látni sem akarjuk. Zöldségleves borral, mint otthon. Akkor megyünk legközelebb az utcára, amikor már kitakarították, az éj leple alatt bemerészkedünk a Korszakovba, hogy végre kitáncoljuk magunkat és igyunk egy meszkalt. Az inkognitó azonban nem jön össze, magyar ajkú író ugrál a parkett közepén, és kérdez: Szia, te túrtál már?!

- sisso-bod -

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.