Ha véletlenül kiderülne, hogy a madárpókok nem harcolnak kígyókkal (National Geographic) és nem törnek az emberiség vesztére (Arachnophobia), sokkal kevésbé lehetne eladni őket. Mármint médiailag: saját testi valójukban amúgy sem nevezhetők tömegcikknek.
A valószínűleg olasz utazó kiállítás borzalmas állatokat ígér, a legborzalmasabb állat azonban a belépődíj: 500 forint, ez megegyezik a teljes árú állatkerti beugróval, és itt a diákjegy is drágább: 350. Az állatkert rovarházában vannak madárpókok és skorpiók is, igaz, jóval kevesebb. Emitt a várt szegényes gagyihoz képest meglehetősen bőséges a felhozatal, különösen pókokból. Skorpióból lényegesen kevesebbet látni, az ismeretterjesztő szövegek elképesztő idiotizmusa azonban Twist Olivért is kárpótolni tudná egy mégoly sanyarú gyermekkorért. Van Poecilotheria ornata, ami ceyloni madárpók. Erről azt írják, veszélyes természetű, a rabságban felnevelt fiatalok azonban szelídek. Nem tudom, hány szakember kell ekkora állatság világrahozatalához: még a gerincesek közt is ritkaság, hogy valamelyik állat fogságban nevelve szelíd lesz. Jómagam neveltem már Poecilotheriát (a pókászok szeretetteljesen csak "pöcinek" hívják), és máig bámulattal tölt el, hogy egy ennyire kis termetű állat milyen bátran támad gyakorlatilag bármire, akár kamion, akár a Tunguz meteor kopogtat az üvegen.
A kiállításnak egyébként már
a címe is marhaság:
a madárpók neve valójában tarantula, nem tarantella. A tarantella egy középkori eredetű olasz tánc, meg a Győri Keksz- és Ostyagyár édessége. Egyébként a tarantula szó is csak köznyelvi használatra alkalmas, szakértő ilyet nem mond, de egy népszerű kiállítás címének megtenné.
Az ismertetőkből kiderül, melyik póknak van és melyiknek nincs "sipító szerve", na, hogy ezt ki fordította, belegondolni se merek. A "stridulating organ" szakkifejezést jobb híján "ciripelő szervnek" szokás fordítani, mert bár a pókok nem ciripelnek, hanem sziszegnek, a testrész mechanikája hasonlóan működik, mint amivel a tücskök és sáskák koncerteznek. Sipítás?!
A valódi borzalmat még az arachnofóbiások számára sem a pókok jelentik, sokkal inkább a vad ízléstelenséggel, helyenként életveszélyesen berendezett terráriumok. Piros és kék színűre festett kavicsszőnyeg, hongkongi művirágok ipari mennyiségben. A Cyclosternum fasciata vackába történetesen valódi kaktusz került, ilyesmit csak az csinál, akinek nemcsak ízlése nincs, de hülye is. Az illető állat ugyanis Costa Ricán honos, esőerdőlakó, tehát pára kell neki, a kaktusz pedig nem szereti a párát, tehát vagy egyik, vagy másik. A legrosszabb esetben az dönti majd el a kérdést, hogy a pók felmászik a kaktuszra, és egy tüske kiszúrja a potrohát.
Nehezen értelmezhető régi vágyamról, a thai Haplopelma minaxról tett megállapítás: "kellemes tapintású pók, de nagyon agresszív".
Fogdossam rettegve?
És persze mondanom sem kell, "több órán keresztül kiabál", nyilván a sipító szervével, miután megtaperoltam.
Honnan szedték ezeket a nagyon barom fordításokat? A madárpókokat többnyire angolszász felfedezőik nevezték el, az angol nyelvű szakirodalmat a németek viszonylag pontosan szokták átültetni. Az afrikai madárpókokat páviánpókoknak is nevezik, a kiállításon viszont a pawiani terminus megy, azzal a többször ismételt megjegyzéssel, hogy "a pawiani az angolból lett lefordítva". Eredetileg baboon spiders, olaszul is maximum babbuino. Magyarul meg pávián. Talán lengyelül? A pawiani-ügy a Pterinochilus murinusnál kulminál, melynek eredeti, kissé bombasztikus angol nevét (Mombasa Golden Starburst Baboon) a horrorisztikus "Égetett Pawiani"-ra interpretálták. Szerintük szelíd, hát fogják csak meg, mindjárt átírják a szöveget, de nem szabadkézzel, arra garanciát vállalok.
A marhaságokon csemegézőknek további pompás falat lehet, hogy "a Psalmopceus cambridgei természetes ételei a madarak", amikor még a tényleges szakírók is bizonytalanok a madárevés tényében. Az elsőként rendszerezett madárpókokat, az Aviculariákat anno azért nevezték el madárevőnek, mert hálójukban állítólag előfordultak kisebb madáralkatrészek. Az aviculariák viszont farkasmódra vadásznak, hálót csak lakhatási céllal szőnek, az is inkább csőrendszer. Az elmebaj bővebb taglalásához lapunk terjedelme nem volna elegendő, ezért szóljunk a kiállítás pozitívumáról is.
Ha valakit csak nagy vonalakban érdekel a madárpók, láthat az állatkertben is, de itt annyi a különlegesség, amihez minimum egy német börzére kéne elzarándokolni. A két leblonditól nem hatódtam meg, az enyém sokkal szebb, de végre láthattam csak könyvekből ismert Megaphobema robustát (rózsaszín lábszőr), és Citharischius crawshayit, ami Afrika legnagyobb pókja, tényleg döbbenetes darab - bár kisebb, mint a leblondi, azért örömest vállalná az ember. Van két Ceratogyrus, ők az afrikai szarvas páviánpók, akinek tényleges szarva van a fejtorlemezén, és Lampropelma violaceopedes, amelyikről még nem is hallottam, kicsit hasonlít a Greenbottle Blue fantázianevű állatra (Chromatopelma cyaneopubescens), lehet, hogy tényleg az. A számos pók mellett akadnak éktelenül gusztustalan százlábúgigászok, akik csak salátát esznek, és van fekete özvegy. Ami a kiállítás alapján abszolút homályban marad, hogy a tarantulák nem halálos csípésűek, csak nagyjából a darázs szintjén vannak. Kivéve az ausztrál Atrax nemzetséget, amelyről csak fotó látható, az is a The Proper Care of Tarantulas (A tarantula helyes gondozása) című könyvből származik, ahogy a skorpió viszi a fiát sorozat a Tarantulas and Scorpionsból. Annyi baj legyen, fő, hogy ne sipítson!
- winkler -
Városliget, Műjégpálya; nyitva októberig mindennap 9-20 óráig