Magyar feljelentők a 20. században

Véres levelek: tényleg a feljelentők országa vagyunk?

Tudomány

Honfitársaink között a változó történelmi körülmények során szép számmal akadtak feljelentők, ám a vonatkozó legendák dacára sem voltunk soha csúcstartók.

A magyar történelemmel kapcsolatos egyik legmakacsabb legenda arról szól, hogy az 1944. tavaszi német megszállást követően az itt megtelepedő náci biztonsági erők és magyar szövetségeseik rekordszámú feljelentést kaptak a honfitársaikat előszeretettel bemártó magyar állampolgároktól – ezek szerint ennyien soha, sehol máshol nem siettek a terrorgépezet segítségére.

Az efféle állítások igazolását (vagy éppen cáfolatát) jelentősen megnehezíti, hogy egy olyan kategóriában hirdetnek győztest, amelynek szabályait soha nem fektették le semmiféle nagykönyvben – nehéz is volna megfelelő mértékegység szerint összevetni és, mondjuk, a lakosságszám arányában súlyozni a feljelentések számát (pláne, ha kiderítetlen, hányan is írták azokat).

Még érdekesebb talán, hogy ugyanez a hiedelem más országokban is eleven – Párizs és Prága (no meg Bécs) ugyanúgy szerepel a Gestapónak (és helyi náci/kollaboráns biztonsági szerveknek, paramilitáris alakulatoknak stb.) legszorgosabban jelentő városok virtuális listájának élmezőnyében, mint Budapest és más magyar városok.

Levelet kaptak

A történészek számára is jócskán megnehezíti a valódi esetszámok – és ezzel a feljelentés mint elterjedt társadalmi viselkedésforma jelentőségének – tisztázását, hogy a „lakossági adatközlések” írásos formában ritkán és csupán szelektíven maradtak fenn, a háború vége felé meg is semmisítették ezeket sokfelé.

Kerületi rendőrőrs 1947-ben

Kerületi rendőrőrs 1947-ben

Fotó: MTI/Mafirt/Rév Miklós

 

No és mit kezdjünk azokkal, akik telefonon jelentették fel a szomszédjukat, vagy éppen inkognitójukat sem akarták megőrizni, és személyesen valamelyik hivatalban, nyomozati szervnél vagy fegyveres csoportnál nyomták fel, esetleg küldték a halálba embertársukat?

Karsai László történész is úgy fogalmaz egyik tanulmányában (Ellenállni a gonosznak), hogy csak közvetett adatokkal rendelkezünk arról, hogy 1944-ben valójában hány feljelentést is írtak a nácikkal szövetséges magyar politikai rendőrségnek. Harnung József detektív 1945 tavaszán már az új politikai rendőrség előtt tett vallomásában úgy emlékezett, hogy 1944 decemberéig, bár az akták számozását kétszer is újrakezdték, a sorszámok elérték a 25 ezret.

Ugyancsak Karsai példája szerint Pécsett 1944 májusában, a gettó felállítása után tömegesen érkeztek a rendőrségre bizalmas bejelentések olyan keresztények ellen, akik zsidó ingóságokat rejtegettek – legalábbis így vallott Vész Béla detektív a népbíróság előtt. A vallomás szerint e bejelentések oly nagy tömegben érkeztek, hogy azokat felsőbb rendeletre nem is iktatták, hanem kiosztották a detektíveknek azzal az utasítással, hogy majd utólag lesznek iktatva. A detektívek által beszállított bűnjelek nagy mennyisége nem fért már el a bűnjelkamrában, így azok egy részét a hivatalos szobákban helyezték el, sőt még a folyosóra is jutott belőlük.

Az eredeti feljelentő levelek részleges hiányában nem tudjuk azt sem meghatározni, hogy hány olyan aktív feljelentővel számolhatunk, akik, mondjuk, szakmányban írták a feljelentő leveleket, vagy akár egy levélben több embert is igyekeztek a profi és amatőr erőszakszervek kezére adni. Szintén sok példa mutatja, hogy e korszakban egyazon embert akár többen is feljelenthettek, például egy zsidót akár azért is, mert nem hordta a sárga csillagot, vagy éppen egy „keresztényt” azért, mert „zsidóbarát” magatartást tanúsított.

A feljelentők sajátos lelkivilágát tanúsítja, hogy (szintén a történész által idézett példa) 1944 őszén azért jelentették fel sorozatban Vadon József munkaszolgálatos parancsnokot, mert túlságosan enyhén bánt az alája rendeltekkel. A feljelentések nagy száma paradox módon nemcsak arra vall, hogy milyen sok ember jelentette föl embertársait, hanem arra is, hogy milyen sokan próbáltak meg az üldözött zsidóknak segíteni, ugyanis – mint látható – nemcsak zsidókat jelentettek föl Magyarországon, hanem olyanokat is, akik menteni, bújtatni próbálták őket, esetenként rejtegetve megőrizni a vagyonukat.

A feljelentő kedv mit sem csillapult 1944. október 15. után. Ám az ezt követően a nyilas pártszolgálatosok, fegyveres nemzetszolgálatosok és az új rezsim más erőszakszerveinek (Nemzeti Számonkérő Szervezet, Politikai Rendészeti Osztály) kezére juttatottak (főleg zsidók, illetve zsidómentők) igen nagy részét, pláne, a Budapest körüli ostromgyűrű bezárulása után, már nem deportálták, hanem helyben meggyilkolták.

A nyilas pártszolgálatosok ellen folytatott perek (például a zuglói nyilasper) nyomán az is nyilvánvaló lett, hogy a szörnyű mechanizmust nem kis részben a lakosságból rekrutálódó buzgó feljelentők éltették, komoly nyomozómunkát ugyanis a zömmel rablásra, kínzásra és gyilkosságra berendezkedett halálbrigádoktól aligha lehetett várni. Szintén a nyilas tömeggyilkosok között találni olyanokat, akik idővel feljelentőből avanzsáltak maguk is tevőleges, különösen kegyetlen elkövetővé (ilyeneket találunk a kor gendersztereotípiáira több szempontból is rácáfoló nyilas nők között, akikről Pető Andrea írt remek tanulmányt).

Nyilaskeresztes plakát 1944-ből

Nyilaskeresztes plakát 1944-ből

Fotó: Fortepan

 

A történészek, akik a háború alatti, bizonyára nagy, de még bizonyosabban eldönthetetlen mennyiségben elküldött feljelentés értékelésén dolgoznak, hangsúlyozzák, hogy nem a számokon múlik a feljelentés szörnyű hatékonyságának értékelése: bizonyos körülmények között akár relatíve (az utólagos emlékezetben szereplőhöz képest) kisebb számú besúgásnak is komoly következménye lehetett.

S a jól célzott feljelentések igen nagy arányban a célszemélyek életébe kerültek (mint azt az 1944/45-ös magyar, pláne budapesti példákon kívül számos francia esettanulmány, így Laurent Joly kutatásai is bizonyítják). A feljelenté­sek fő címzettjeként emlegetett náci titkosrendőrség, a leginkább hivatalszerűen működő Gestapo utólagos (és viszonylag friss) történeti értékelések szerint korántsem volt a jól képzett ügynökeivel egész Németországot rafináltan behálózó hatékony szervezet, mint ahogy azt róla tartották (és azt magáról hirdette). Valójában idejének jelentős részét elvitte a töméntelen mennyiségű feljelentés értékelése, amelyek motivációja korántsem a politikai meggyőződés volt, hanem a személyes bosszú vagy éppen az anyagi, üzleti érdek.

A feljelentők hona

Gondoljunk bár Magyarországra úgy, mint a világ rezsimeken átnyúlóan legbuzgóbban feljelentő országára, ám első helyünket semmiféle tény sem támasztja alá – ez leginkább önmarcangolásként emlegetett merő legenda. A történészek szerint 1944 kapcsán immár eldönthető, honnan származik a hiedelem. Az egymásra hivatkozó szerzők leginkább Stern Samu, a magyarországi Zsidó Tanács vezetőjének önmaga tisztázására írt, 1945 után egészében sokáig publikálatlan emlékiratából vették az adatokkal alá nem támasztható, de sokat idézett vélekedést, mely utóbb, a forrástól függetlenül önálló életre kelt.

Pavlik, a mártír

A sztálinista propaganda egyik leglelkesebben sulykolt példája volt a kis pionyír Pavel (Pavlik) Morozové, a Szibériában élő kiskamaszé, aki kommunista hazafiként inkább feljelentette saját apját a GPU-nál (akkor így hívták az állambiztonsági hatóságot), mert az a falusi tanács elnökeként dokumentumokat hamisított, és azokat a szovjet állam ellenségeinek (nyilván a beszolgáltatásra kötelezett többi gazdának) adta el. Az apát a hivatalos rémtörténet szerint ezt követően deportálták, majd kivégezték, családja azonban bosszút állt Pavlikon: nagybátyja, nagyszülei, öccse és unokatestvére összefogva meglincselték a csupán a kötelességét teljesítő fiút, aki ezzel a szovjet honpolgári lelkesedés példájává avanzsált.

A lakosság követelésére természetesen a GPU kegyetlen bosszút állt a Morozov gyerek gyilkos rokonain, a kis Pavel nevét pedig a mai napig őrzi a hivatalosan is ápolt emlékezet. A modern kutatások szerint (habár az efféle szörnyű történetek talán tényleg nem lehettek ritkák) az ifjú Morozovot (aki élt, bár nem volt pionyír) végül egészen más okból tették el láb alól, alkalmasint a saját pajtásai (egy korábbi verzió szerint esetleg a GPU).

 

Ennek dacára nem szabad lebecsülni a feljelentés mint társadalmi intézmény rezsimeken átívelő szerepét. Amikor 1945-től felálltak az új politikai rendészeti szervek – egyebek közt az előző rezsimek alatt elkövetett bűnök vizsgálatára –, azok megint csak a feljelentést választották munkájuk legfőbb ihlető forrásának.

Péter Gábor, aki konkurenseit sorra leküzdve idővel maga lett a folyton változó nevű és kiterjedésű államvédelmi szervezet (természetesen Rákosinak mindenben engedelmeskedő) ura, 1947 februárjában, akkor éppen az ÁVO (a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya) vezetőjeként úgy nyilatkozott, hogy a politikai rendészeti ügyek 60 százalékát a társadalom közreműködése (ami feljelentést és besúgást takar) nyomán kapja meg osztálya, és csupán 40 százalék a saját kezdeményezésre indult nyomozati munka – idézi Müller Rolf a Rákosi-korszak politikai rendőrségéről írott könyvében.

Az 1947-es május 1-i felvonulás a Hősök terén

Az 1947-es május 1-i felvonulás a Hősök terén

Fotó: Fortepan

 

A besúgás és feljelentés az új, kezdettől fogva kommunista dominanciájú nyomozati szervek és politikai titkosrendőrség nélkülözhetetlen eszköze lett – no persze, ekkor néha már a volt feljelentőket jelentették fel mások, de sokszor változatlan buzgalom mellett más irányokban születtek a feljelentések. A korábbi (háború alatti) feljelentők ellen, amennyiben nyoma maradt feljelentésüknek (megmaradt az írásos dokumentum, esetleg az áldozat vagy a címzett rájuk vallott), rendőrségi vizsgálat indult, és könnyen a népbíróságok előtt találhatták magukat, akár gyilkosságra való felbujtás vádjával is.

Ez pedig néha alkalmat adott az új nyomozati szerveknek, hogy megzsarolják, majd saját ügynökükké tegyék a korábbi feljelentőket: így lesz a műkedvelőből idővel profi spicli (egy ilyen ember rezsimeken átívelő besúgásairól publikált nemrégiben egy könyvet Horváth Sándor történész Feljelentés címen).

Miközben a korszak hatóságai, de az idővel mind egyhangúbb sajtó is ösztönözte a lakosság feljelentésben kulmináló öntevékenységét (és eközben a hősi szovjet példákat sem hallgatta el – lásd Pavlik, a mártír című keretes írásunkat), az ÁVH már azon dolgozott, hogy információk terén ne legyen kiszolgáltatva a kiszámíthatatlan mértékű és értékű honpolgári buzgalomnak. Bár az eljárások, perek meghökkentően nagy része indult önkéntes állampolgári bejelentés (A tanú című filmet idézve „nagyon komoly névtelen feljelentés”) nyomán, közben az államvédelem már telerakta saját ügynökeivel, besúgóival a társadalmat.

A kommunista diktatúra állambiztonsági szolgálata mindig is többre becsülte a felsőbb kapcsolatának (pl. tartótisztjének) rendszeresen jelentő hivatásos kapcsolatot (aki mezei ügy-nöktől a szigorúan titkos tisztig bármi lehetett a csekista hierarchiában), mint a lelkes, de szörnyű feljelentőket.

A magyar Sahti-per

Valószínűleg állampolgári feljelentés után indult el az egyik leghíresebb 1950-es ipari szabotázsügy, melyben a mecseki szénbányák szakembereit, közöttük bányamérnököket vádoltak meg, hogy tudatosan szabotálták a kitermelést azzal, hogy szándékosan bányarobbanásokat idéztek elő. Komlós János százados, az ÁVH Baranya megyei parancsnoka (a későbbi humorista, konferanszié, színházigazgató) a mintaként szolgáló szovjet 1928-as Sahti-ügytől is ihletet kapva ennek nyomán indította el a szokásosan kíméletlen, ávós kihallgatási módszerekkel folytatott nyomozást.

Végül Rihmer László, Wietorisz Róbert, Lugosi György bányamérnököket és Mosonyi Sándor bányamestert (akiket jobboldali, „reakciós” figuraként tartottak számon), részben a kicsikart vallomások alapján, 10, 5, 4 és 3 éves börtönbüntetésre ítélték. Igen ám, de a felsőbb pártvezetés és a kommunista szakapparátus hamarosan belátta, hogy nem boldogul az elítélt bányamérnökök szaktudása nélkül, így végül balfogásnak minősítették és visszacsinálták az eljárást.

Vas Zoltán az Országos Tervhivatal vezetőjeként (azért a pécsi bányák szovjet igazgatóinak támogatását is maga mögött tudva) védelmébe vette a bányamérnököket, akiknek ugyan a börtönben is igénybe vették a szaktudását, de ezt követően „viszonylag” gyorsan kiszabadultak, és kisvártatva rehabilitálták is őket.

Neked ajánljuk