Évek, sőt évtizedek óta tart a világban a dinómánia - mint mindannyian tapasztaljuk, az őshüllőkkel való bajlódás kivételesen nem csupán a paleontológusok, de a nagyközönség figyelmét is végzetesen felkeltette. Tudjuk persze, mennyi mindent tettek ezért a természetfilm-csatornák, s mindenekelőtt Spielberg a maga Jurassic Park szériájávál. Örömmel jelenthetjük, hogy a dinókutatás azóta sem szünetel, mi több, az új eredmények előbb-utóbb felülírják a film által elménkbe égetett képeket. A paleozoológia legfrissebb állása szerint a Velociraptorok például tollat viseltek, s egyébként is csak akkorák voltak, mint egy pulyka, ráadásul egy neves szaktudós szerint nem is a madarak (Aves) származtak a raptoroktól, hanem azok a korai szárnyasoktól.
Triász, jura, kréta
A Természettudományi Múzeum kiállítása világossá teszi azt a természetes kontextust, amelyben nevezett dinoszauruszok éltek. Ennek során igyekszik beültetni a nagyközönség fejébe a földtudományok sztenderd kronológiáját is. Nagyjából annyit kell tudnunk, hogy a földtörténeti középkor úgy jó 250 millió évvel ezelőtt egy kiadós (az úgynevezett perm-triász) kihalási hullámmal kezdődött, melynek során a szárazföldi fajok vagy hetven százaléka gajra ment. A szinte kiürült játékteret foglalták el aztán az ősi szauruszok, amelyek csaknem kétszázmillió éven át nem is engedtek másokat a partiba, mígnem úgy 65 millió évvel ezelőtt, a kréta kor végén egy újabb csapássorozat őket is letörölte a térképről. A dinók és más ősgyíkok uralkodása idején földünk egyáltalán nem úgy nézett ki, mint manapság. Például a triász kor elején még az összes kontinens egy kupacban hevert az ősóceánnal körülvéve, s e Pangea nevű ősföldrész csak a jura kor végére szakadt ketté északi Laurasiára és déli Gondwanára. Az őskontinensek csupán a kréta kor végére közelítették meg ma oly jól ismert alakjukat, de azért még akkor is maradt mit csiszolni rajtuk. Meghökkentő tény, de a jövő (sőt, mint a kiállítás is bizonyítja, a jelen) egyik legfontosabb dinólelőhelye lehet a valaha Gondwana őskontinenshez tartozó Antarktisz - itt ugyanis a földtörténeti középkorban még kellemes mérsékelt övi klíma honolt. A kiállítás érdeme, hogy pontosan felvázolja a földtörténeti-tektonikai körítést, s a látogató azt is megtudhatja, hogy a dinókkal egy időben jelentek meg virágos növények, sőt a mai értelemben vett (az óriási zsúrlókat leváltó) fák, melyek árnyékában már jól lehetett hűsölni egy-egy laktató ebéd után. Az meg már napjaink klímapánikja tükrében is figyelemre méltó, hogy akkoriban (mármint a dinók idejében) egyáltalán nem létezett sarki jégsapka, a tengerek szintje száz, alkalmanként több száz méterrel volt magasabb, mint manapság, a kontinensek átlagklímája természetesen sokkal enyhébb (és szélsőségektől mentesebb) volt a mainál - nem is csoda, elvégre a légkör szén-dioxid-tartalma a mostani tizenkétszeresét tette ki, cserébe viszont az oxigén koncentrációja is jóval nagyobb volt a jelenlegi értéknél.
Az argentin (jórészt patagóniai) leletek világsikere korántsem véletlen - az itt fellelt maradványok és az ezek nyomán elkészített rekonstrukciók döntően járultak hozzá, hogy pontosabb képet alkossunk a dinók belső evolúciójáról, ráadásul számos legleg típusú fajt is itt találtak meg. Kezdhetjük mindjárt a Gigantosaurusszal, ami az eddig megtalált legnagyobb húsevő: vagy 8 tonnát nyomott, s ehhez még jött a 15 méteres teljes hossz, ami kellő tekintélyt kölcsönzött megjelenésének.
Mega, giga, Rebeka
Mindez különösen drámai formában mutatkozik meg a dinótárlaton, elvégre itt két Gigantosaurus kerít be egy Rebbachisaurus tessoneit, becenevén Rebbit. Azért ő sem volt kispályás a maga tíz tonnájával és 17 méteres élhosszúságával. De akad itt más egzotikus őslény is, mint például a vagy kétszázmillió éve élt kutyaméretű Eoraptor, az egyik legkorábbi húsevő dinó (therapoda, azaz rettenetes lábú). E rossz szokásában méltó társa volt az egyik legősibb dinó, a Herrerasaurus, amely a 4,5 méternyi hoszszával megérdemelten foglalhatta el a tápláléklánc csúcsát, míg egy másik, még böszmébb őslény le nem taszította onnan. Márpedig vetélytársa lehetett bőven - elég csak a nevében Mikszáth-figurákat felidéző Piatnitzkysaurus florensire gondolni, mely szintén húst evett és (legalábbis a grafikus rekonstrukció szerint) sunyi hüllőtekintettel meredt a vakvilágba. A későbbi, krétakori delikvensekből is akad itt egy csapatnyi, mint például a Carnatosaurus, a nyolcméteres, Lovecraft-szörnyekre emlékeztető ragadozó, amely stílszerűen szarvakat hordott a fején, vagy a Megaraptor, amely vagy félméteres, sarlószerű karmát döfte szerencsétlen áldozatába (mellesleg a tudósok szerint nem is "igazi", a Dromaeosaurusok közé tartozó raptor - sokkal inkább Carnosaurus-féle, rokona az Allosaurusnak). Vannak itt persze vegák is bőven, de a nép sokkal inkább a gyilkosokra bukik, ezért mi is két büntetett előéletűvel zárnánk. Legbelül, a sarokban lelhető fel (rekonstruált csontváz és piktúra formájában) egy, a fejlettebb plesiosaurusok (vigyázat: ezek nem is dinók!) közé sorolt Tuarangisaurus, de ha tengeri ragadozóról van szó, akkor a Lakumasaurus antarcticus a király: a fagyott kontinensen megtalált, a mellékelt festmény szerint leginkább valószínűtlen kígyó-cápa hibridnek tűnő őslény koponyájában cápafogat találtak, ami arra utal, hogy a zsák ez esetben is megtalálta a maga foltját.
A kiállítás november 19-ig látható
