Az éhségsztrájk, avagy politikai böjt egészségügyi következményeinek számbavételekor mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy az éhező teljesen elutasítja-e a táplálékot, vagy „csak” afféle radikális diétát alkalmaz, azaz a hagyományos értelemben vett ételek közül szinte semmit nem vesz magához, de folyadék formájában számos létfontosságú tápanyaggal ellátja szervezetét. Mint látni fogjuk, ebből a szempontból is kulcsfontosságú a szénhidrátbevitel (például cukros víz vagy szintén cukros gyümölcslé fogyasztása) vagy a rendszeres vitamin- és ásványisó-bevitel. De még a legradikálisabb éhségsztrájkot is hetekig lehet bírni – ha az éhségsztrájkoló legalább vizet vesz magához.
Az éhezés első napjaiban (körülbelül három napig) a szervezet a májban tárolt glikogéntartalékait „veszi elő”, s ebből szabadítja fel a működéséhez szükséges glükózt. Ezután következik a rendelkezésre álló zsír (sejtszintű) elégetése. A máj ehhez sejtjeinek mitokondriumaiban zsírsavakat bont le a ketogenezisnek nevezett folyamat során. Ennek eredményeképpen energiatermelésre alkalmas ketovegyületek, avagy ketontestek (mindenekelőtt acetoacetát és béta-hidroxi-butirát) kerülnek a vérbe. Az utóbbiakat később a szervezet felhasználja a mitokondriális légzés során – ezt az állapotot nevezzük ketózisnak. Végül a fehérjék következnek – ezeket az izmokból, illetve a testfehérjéből nyeri a végső tartalékokhoz nyúló szervezetünk, amely körülbelül háromheti éhezés után lép át éhezési üzemmódba. Igazán végzetes hatása (a szervezet, az izmok és a létfontosságú szervek kizsákmányolásán felül) a csontvelőveszteségnek van. Nehéz az éhségsztrájkoló lehetséges üzemidejéről beszélni: a kegyetlen statisztikák szerint a halál 52–74 nap eltelte nyomán következik be.
Bobby Sands-Belfast
Táplálkozástudományi szakemberek szerint az éhezés már a negyedik-ötödik naptól igen kemény, embert próbáló feladat: fokozódik a gyengeség, súlyosabb esetben izomfájdalmak lépnek fel. Az éhező újabb kritikus határt ér el, ha már eredeti testsúlyának tíz százalékát elvesztette. Nincs univerzális recept vagy előre tudható menetrend: az éhségsztrájkot mindenki személyre szabottan viseli. Sokat nyom a latban, mennyi volt a kezdő testsúly, az anyagcsere sebessége, számít a külső hőmérséklet és a fizikai aktivitás szintje. Mivel minden igénybevétel pusztítja a szervezet energiatartalékait, nemcsak a fizikai munka, a mozgás lehet kritikus mértékben megerőltető, hanem a gondolkodás is – az agy működéséhez sok energiára, alapszinten glükózra van szükség.
Az Orvos Világszövetség (World Medical Association, melyet a II. világháború után alapítottak – többek között a nácik orvosi kísérletei okozta megrendülés hatására) 1992-es, Máltán elfogadott nyilatkozatában úgy foglalt állást, hogy az orvosi kontroll fenntartása mellett hagyni kell az éhségsztrájkolót, s nem szabad gátolni politikai tiltakozásának folytatásában. Ezek szerint nem ütközik etikai normába, ha hagyják méltósággal meghalni az ily módon demonstrálót – amennyiben az orvos meggyőződik arról, hogy tényleg önként éhezik, és az éhező tisztában van a várható következményekkel. A WMA elítéli a kényszertáplálást – ami elterjedt gyakorlat volt, és úgy tűnik, maradt is az éhségsztrájk letörésére. A munkásmozgalom üdvtörténetében gyakorta idézett példák (no meg a kommunista rezsimek későbbi gyakorlata) mellett akadnak frissebb esetek is: 2006 februárjában a guantánamói fogolytáborban kényszertáplálásos túletetéssel (és kikötözéssel) törték le az őrizetesek körében terjedő éhségsztrájkot.
