Fotó: Németh Dániel
MN: Mennyire tette magáévá a társadalom a szocialista erkölcsről szóló tanítást?
TEZS: Nem nagyon kellett mit átvennie, hiszen alapjában ugyanazt mondta, mint az egyházi tanítás, legfeljebb a Biblia helyett Lenint idézték. Ami pedig evvel szembement, azt - igaz, sokszor csak képmutatásból - mélységesen elítélték. Tudok olyan esetről az 1970-es évekből, hogy egy pedagógust kizárólag azért bocsátottak el egy középiskolából, mert a gyerekének "nem volt apja".
MN: A Kádár leányai című könyvéből az derül ki, hogy az erkölcstelenség már-már női "kiváltságnak" számított.
TEZS: A férfiakat sokkal ritkábban állították pellengérre, ami szintén a katolikus mintát követte. Kutatásaim során sok olyan levélre bukkantam, ami szerint sokan abban hittek, hogy a szocialista erkölccsel kapcsolatos dolgokat is el lehet intézni hivatalos úton. Az egyik ilyen levélben egy asszony a kerületi párttitkár közbenjárását kéri, hogy korábbi szeretője - aki házasember - adja vissza a nyakláncát. De a levél mégsem olyan, mint egy feljelentés, sőt két hónap múlva az asszony újabb levelében visszavonja a korábbiakat. Az nem derül ki, mi ennek az oka, visszakapta-e a láncot vagy újrakezdték-e a kapcsolatukat, de arra elég jól rávilágít, hogy egyesek a pártot olyan fórumként használták, ami magánéleti konfliktusokat képes megoldani. Szerintem ez már-már olyan, mint valami gyónás, hiszen az efféle ügyek sokáig egyáltalán nem kaptak nyilvánosságot.
MN: Mit tett ilyenkor a párt?
TEZS: Megpróbálta elsimítani a dolgot. Tudok olyan esetről, amikor a párttitkár kérésére a szeretők a házastársukkal közösen igyekeztek megoldani a problémát. Leültek négyesben, és megbeszélték, hogyan tovább. De úgy tűnik, hogy akkoriban a nők - és itt most kifejezetten alacsony iskolázottságú asszonyokról van szó - nem vették annyira zokon, hogy megcsalja őket a férjük. A nők java azon a véleményen volt, hogy ha a férjük mindezt diszkréten csinálta, de amúgy "rendes" volt, vagyis hazaadta a fizetését és nem itta le magát mindennap a sárga földig, akkor az ilyesmi még belefért a házastársi kapcsolatba. Az egyik interjúalanyom, egykori harisnyagyári munkásnő mesélte, hogy ő annak idején azt mondta a férjének: "A szerszámod nem radír, nem fog elkopni, de azért rólunk se feledkezz meg." Tulajdonképpen akárcsak a hivatalos fórumokon, családon belül is a probléma szőnyeg alá söprése működött. Hogy addig nincs baj, amíg mások nem szereznek róla tudomást. Nem véletlen, hogy hatalmas vihart kavart 1981-ben Miskolczi Miklós Színlelni boldog szeretőt című könyve, ami egy kisvárosban zajló házasságon kívüli kapcsolatokat boncolgatott. Korábban, az 1960-as, 1970-es években ez a téma csak úgy kapott nyilvánosságot, hogy a "feslett nő" elcsábítja a tisztes családapát.
MN: Kutatásai során találkozott ilyen femme fatale-lal?
TEZS: A munkásasszonyok között egyáltalán nem. Olyannyira nem, hogy arról az egy asszonyról, akire úgy emlékeztek, hogy szeretőt tartott, kiderült, hogy már özvegy volt, amikor új párkapcsolata lett. A Nők Lapjában megjelent egy cikk, ami arról szólt, hogy egy nő két férfival él együtt. Az eset annak ellenére óriási felháborodást keltett, hogy egyértelműen kiderült, hogy a nő csak az egyik férfival él szexuális életet.
MN: A hatvanas évek közepén megjelent a beatzene, egy teljesen új ifjúsági viselkedésforma, ami radikális változást eredményezett. Úgy tűnik, ettől kezdve a fiatalok nagy része valóban csak papolásnak tekintette mindazt, amit a szocialista erkölcs nevében mondtak, a szabadság szó más értelmet nyert. Ha Nyugatra nézünk, a korszak egyik kulcsfogalma a szexuális forradalom. Magyarország sem maradt ki ebből?
TEZS: Egyáltalán nem, de nem csak a zene vagy az általa közvetített szabadságeszmény miatt. 1967-ben nálunk is megjelentek az első fogamzásgátlók, és ezek teljes mértékben megváltoztatták a fiatalok szexhez való viszonyát. Míg korábban szinte kizárólag a megszakított közösülés volt a védekezési forma, a Bisecurinnal teljesen "új távlatok" nyíltak a fiatalok előtt.
MN: Mi volt evvel kapcsolatban a hivatalos álláspont?
TEZS: Továbbra is a szocialista erkölcs volt a mérvadó, de közben megjelentek az első, modernnek mondható felvilágosító könyvek, a szexről szóló közbeszéd is sokkal nyíltabbá vált, mint korábban. Főleg értelmiségi és művészkörökben már afféle hippikommunák is létrejöttek, amiket a hatalom, ha nem is nézett jó szemmel, azért megtűrt. Az is kétségtelen, hogy az évek múlásával egyre több olyan dolgot engedélyeztek, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Egyre erotikusabb tartalmú kiadványok jelenhettek meg, a magyar filmekben is egyre gyakrabban lehetett látni meztelenséget és szeretkezést, a 80-as évek közepén a strandokon is engedélyezték a monokinizést.
MN: De senki nem mondta, hogy ez követendő példa.
TEZS: Érdekes jelenség, hogy ami az újságokban afféle romlott, nyugati hóbortként és ennek megfelelően elítélendő dologként jelent meg, azt azonnal átvették a fiatalok. Nemrég készítettem interjút olyan emberekkel, akik a 70-es évek végén punkok voltak. Azt mondták, hogy a receptet az Ifjúsági Magazinból vették, amit ott rossznak írtak le, nekik az volt jó. De az is érdekes ellentmondás, hogy vajon miért gondolhatta azt egy korabeli lapszerkesztő, hogy a prostitúciót elítélő cikkben az összes olyan nyilvános helyet fel kell sorolni, ahol az efféle szolgáltatások megvásárolhatók? Azonban a magyar szexuális forradalomnak volt egy kevésbé ismert mellékhatása is: a népességcsökkenés. A fogamzásgátlók megjelenése után pár évvel, a 70-es évek elején, a párt egy úgynevezett népesedéspolitikai határozatot adott ki, amelyben kifejezetten ennek a tendenciának a káros következményeire hívta fel a figyelmet.
MN: Számos interjút készített olyan nőkkel, akik a Kádár-korszakban gyári munkásként dolgoztak. Mennyire volt jellemző a szexuális zaklatás abban a közegben?
TEZS: Egyetlen ilyen történetet sem hallottam, de valószínűleg nem azért, mert nem történt velük olyasmi, amit ma szexuális zaklatásnak mondanánk. Lehet, hogy eltitkolták, de az is lehet, hogy nem tartották fontosnak elmondani, mivel természetesnek vették például azt, hogy a művezető olykor rácsap a fenekükre. Találtam olyan levelet, amiben egy munkásasszony - akárcsak a korábban említett szerető - a párttitkártól kér segítséget, hogy megfékezze a pimasz művezetőt, aki "állandóan" fogdossa, csapkodja a fenekét, miközben azt ígéri, hogy jobb gépre helyezi át bizonyos ellenszolgáltatásokért. Ez a feljegyzés minden bizonnyal a jéghegy csúcsa, az efféle gesztusok vélhetően mindennaposak voltak.
MN: De akkoriban mindennapos volt a nők egyenjogúságának hangoztatása is. Volt, aki ezt egyáltalán komolyan vette?
TEZS: Igen is, meg nem is. Az kétségtelen, hogy 1945-ben egy csomó olyan törvény született, a nők választójogától kezdve a továbbtanulási lehetőségekig, amely kimondottan progresszívnek számított a maga idején. A nők egyenjogúsága az 1950-es években úgy volt terítéken, hogy a háború utáni "férfihiány" miatt nehéz fizikai munkát is kellett vállalniuk, de amikor parlamenti képviselőnek csinos, fiatal munkásasszonyokat jelöltek, az is a nők egyenjogúsága jegyében történt. Kétségtelen, hogy a dolog leginkább propagandacélokat szolgált, de nem mondhatjuk, hogy kizárólag azt. Például az értelmiség körében jelentősen csökkent a nőkkel szembeni diszkrimináció. Az idős történésznőkkel készült interjúsorozatomból az derült ki: szakmailag teljesen egyenrangú partnereknek tekintették őket. És az is kétségtelen, hogy a vidékről Budapestre érkező, alacsony iskolai végzettségű lányok simán el tudtak helyezkedni, sőt a gyár a továbbtanulásukat is támogatta, ha volt rá igény. Szóval igen ellentmondásos dolog ez, mert bár egyfelől egy sor, nőket érintő probléma - alacsonyabb fizetés, alulreprezentáltság felelős beosztásokban, szexuális zaklatás stb. -, valamint a képmutatás vastagon jellemző volt a korszakra, mégis sok olyan progresszív intézkedés történt, ami valóban a nők egyenjogúságát kívánta szolgálni. Ráadásul olyat még a legostobább párttitkár sem mondott volna egy felszólalásában, amit mostanában gyakran hallani felelős politikusoktól, miszerint az asszonynak a konyhában van a helye, hogy finom vacsorával várja az urát.
