Az Északi-sarktól ezer kilométerre őrzi a "világ emlékezetét" egy magánvállalkozás

Több száz méterrel a fagyott talaj alatt működik a világ egyik legkülönlegesebb archívuma. Az Arctic World Archive célja a bekerülő adatok védelme és tárolása, még abban az esetben is, ha beüt az apokalipszis.

Az Arctic World Archive-ot (AWA), azaz a sarkvidéki világarchívumot ne úgy képzeljük el, mint egy hagyományos könyvtárat vagy levéltárat. A létesítmény egy művelés alól kivont bánya mélyén kapott helyet, és azzal a céllal hozták létre, hogy

segítsen digitálisan megőrizni a világ emlékezetét oly módon, hogy a felhalmozott adatmennyiség 500 vagy akár 1000 év múlva is olvasható, dekódolható legyen.

Vatikán, Prodigy, Mátyás

A nagyravágyó projekt helyszíne a Norvégiához tartozó Spitzbergák (Svalbard) szigetcsoport, amelynek felszínét nagyrészt gleccserek és hómezők borítják, az év négy hónapjában pedig teljes sötétség borul a területre. A szigetcsoport úgy ezer kilométerre van az Északi-sarktól, és az első világháború után 42 nemzet közösen demilitarizált övezetté nyilvánította. Épp ezen természeti és geopolitikai adottságai miatt választották helyszínként a projekt megálmodói, a hosszú távú digitális adattárolásra specializálódott norvég Piql vállalat ugyanis ebben látta az évszázados háborítatlanság zálogát, hangsúlyozza kérdésünkre Patricia Alfheim, az AWA kommunikációs szakértője.

A 2017-ben alapított létesítménybe eddig 16 nemzet digitalizált válogatása került be, például a Vatikáni Apostoli Könyvtár, a Norvég Nemzeti Múzeum és az Európai Űrügynökség gyűjteménye, de helyezett el megőrzése szánt anyagot az UNICEF is. Az archívum hangsúlyozott célja, hogy ne csak a régi korok, hanem napjaink kulturális lenyomatát is őrizze, így kerülhetett be a Prodigy zenéje és a GitHub internetes program kódgyűjteményének teljes anyaga.

Az archívumba idén ősszel Magyarország is küldött megőrzésre szánt anyagot.

Az Országos Széchényi Könyvtár jelképes válogatásában helyet kaptak Mátyás király Corvinái, Széchényi Ferenc és Apponyi Sándor térképgyűjteményéből származó különleges darabok, valamint az OSZK-ban őrzött, 20. század eleji grafikus plakátok digitális másolatai. (Az elhelyezett magyar emlékekről kérdéssel fordultunk az Országos Széchényi Könyvtárhoz is, de megkeresésünkre nem válaszoltak.)

Az ötlet mintájául egy szintén a Spitzbergákhoz kötődő másik globális projekt, a Nemzetközi Magbunker (Svalbard Global Seed Vault) szolgált: e mezőgazdasági Noé bárkájának az a feladata, hogy megőrizze az ismert élelmiszernövények magvait egy esetleges globális katasztrófa esetére. A 2008-ban használatba vett magtárat egy homokkőhegy belsejében, 120 méter mélyen alakították ki, olyan területen, ahol szinte nincsenek tektonikus mozgások, a hűtésről pedig részben a külső jégtakaró gondoskodik. Jól mutatja a projekt hasznát, hogy néhány éve már szükség is volt a magtárban őrzött készletekre. 2015 szeptemberében a szíriai Száraz Területeken Végzett Mezőgazdasági Kutatás Nemzetközi Központjának (ICARDA) magtára a polgárháború miatt működésképtelenné vált, és készletét csak innen tudta pótolni.

„Megismertük a magbank működését, és egy kutatás során arra jutottunk, hogy a hegyekbe vájt trezorok ideális környezetet jelentenek a filmjeink hosszú távú, fenntartható tárolására. A klienseink részéről is jelentkezett az az igény, hogy létrejöjjön egy biztonságos adattároló rendszer” – vázolja Alfheim, hogyan indultak neki a vállalkozásnak, amelybe hamar bekapcsolódott az állami tulajdonban lévő bányászati vállalat, a Store Norske Spitsbergen Kulkompani (SNSK) is. Ők bocsátották rendelkezésre a létesítmény otthonául szolgáló egykori szénbányát, amely 150–300 méterrel van a permafroszt alatt, a teljes tároló pedig 300 méter hosszan nyúlik be a hegy gyomrába. A hőmérséklet folyamatosan fagypont alatt van, ami segíti a hosszú távú tárolást, a trezor pedig úgy lett kialakítva, hogy nukleáris vagy elektromágneses veszélyeztetettség esetén is megőrizze a benne elhelyezett adathordozókat.

 

Bejárat a  világarchívumba: a tudást engedik előre

Fotó: Arctic World Archive 

 

Az adatok tárolására a Piql saját technikát fejlesztett ki, azok gyakorlatilag hagyományos módon, szabad szemmel is olvashatóan kerülnek fel egy filmszalagra. A szövegeket, képeket emellett digitalizált információként is felviszik az analóg filmre. Ezzel a technikával kb. 120 gigabájt adatot tudnak egy-egy filmtekercsre rögzíteni. Az adatok rögzítéséhez kizárólag nyílt forráskódú formátumokat használnak, hogy minimalizálják a veszélyét annak, hogy egy-egy tárolási formátum eltűnése miatt olvashatatlanná váljanak az információk.

„Ez egy hardverfüggetlen és teljesen önálló technológia. Ez azt jelenti, hogy az adatok olvasásához, helyreállításához szükséges összes információ ember által olvasható szövegként is szerepel a filmen. A digitális fájlok esetén az olvasáshoz szükséges alkalmazáskódokat, valamint az olvasáshoz szükséges gép felépítésének módját is tartalmazza a megőrzésre eltett adategyüttes. Ehhez nem kell más, mint egy fényforrás, egy kamera és egy számítógép” – mondja Alfheim. S hozzáteszi, hogy a piqlFilm elnevezésű adathordozó élettartamát rengeteg tesztnek vetették alá, és a gyorsított öregedési technikákkal vizsgálva is azt tapasztalták, hogy

a film adatai akár 1000 év elteltével is érintetlenek és olvashatók maradnak.

Nem válogatósak

A Piql a nemzetközi szervezetek, például az UNESCO örökségvédelmi programjával ellentétben profitorinetált vállalkozás, így bármilyen adat tárolását vállalják. „Az archívum kapacitása lényegében végtelen, mi pedig nem tekintjük feladatunknak a válogatást. Az ügy­feleink döntenek arról, hogy mit szeretnének megőrizni” – magyarázza Alfheim, de hiába kérdeztünk rá az árakra, nem kaptunk választ.

A világ emlékezete

A Memory of the World Programme 1992-ben indult az UNESCO égisze alatt, egy nemzetközi szakértőkből álló grémium dönt arról, mely emlékeket veszik fel a programba. A bekerülésnek szigorú kritériumai vannak: a listára csak olyasmi kerülhet, amely globális jelentőségű, pusztulása vagy sérülése az emberiség örökségének elszegényedését jelentené. A fő célkitűzés a dokumentumok megőrzésének segítése (ez jelenthet konkrét fizikai segítséget vagy szakmai tanácsadást) és a dokumentumokhoz való széles körű hozzáférés biztosítása, internetes adatbázisokon, kiadványokon keresztül. A dokumentum mindig a hordozót és a hordozott információt jelenti, mindkét szegmens védendő. Védettek lehetnek kéziratok, folyóiratok, papíron vagy akár pálmalevélen megőrzött emlékek, nyomtatványok, térképek, filmek, diák, rádiófelvételek, egyéb típusú digitális anyagok, elektronikus és virtuális dokumentumok, például weblapok. A listára kerülés szimbolikus jelentőséggel bír, hiszen anyagi támogatást nem hoz az adott országnak vagy gyűjteménynek. A nemzetközi listán jelenleg több mint 400 védendő tétel szerepel, köztük olyanok, mint a brit karibi-térség rabszolgajegyzéke; Fritz Lang 1927-es filmje, a Metropolis; a 42 soros Gutenberg-biblia vagy éppen Karl Benz tervei az első autóról. A listára az elmúlt években magyar emlékek is felkerültek, például Semmelweis felfedezése a gyermekágyi lázról és az aszeptikus prevenció bevezetéséről; a Kőrösi Csoma Sándor Archívum; Bolyai János Appendix című műve; a Tabula Hungariae – Lázár térképe; a Bibliotheca Corviniana és Tihanyi Kálmán 1926. március 20-án benyújtott szabadalmi kérelme Radioskop címen.

Karvalics László történész, a Szegedi Tudományegyetem könyvtár- és humán információtudományi tanszékének docense és a kőszegi IASK kutatója szerint az AWA projekt, bár mintája egy nagyon is jól működő magbank, számos szakmai kérdést vet fel. Míg a magbank esetén alapvetően az ad biztonságot, hogy egy jól védett helyen van az állomány, addig a kulturális emlékeknél éppen ennek az ellenkezője a célravezető: minél több példányban, minél többféle típusú hordozón és minél több helyen tárolunk adatokat, annál nagyobb az esélye, hogy azok fennmaradnak.

Az AWA másik problémája, hogy nagyon szűrt anyagnak nyújt védelmet, a bekerülő információk véletlenszerűek.

„Olyan, mint egy válogatott világmúzeum, egy digitális Wunderkammer, amelybe az elit behordja az összegyűjtött tárgyait”

– teszi hozzá a szakember. Az AWA azonban csak egy a létező archívumok közül, a létét épp az indokolhatja, hogy plusz egy megőrzési lehetőséget kínál az olyan nagy múltú, nemzetközi programok mellett, mint az UNESCO Világemlékezet Programja és az Internet Archive.

A történész úgy véli, minden archiválási projekt és úgynevezett memóriaintézmény – könyvtár, levéltár, múzeum – létének alapproblémája, hogy csak egy kis szeletét tudja megőrizni annak, amit kulturális örökségnek hívunk. Azzal, hogy az AWA nem válogat, és egymás mellé helyezi a Corvinákat, a GitHub nyílt forráskódú programgyűjteményét, a Prodigy dalait és a magánszemélyek igényeit, épp arra mutat rá, hogy történeti koruktól, hordozó médiumuktól függetlenül mennyi minden része a kulturális örökségnek. Intézményi keretek között mindebből általában csak kiragadott példák, a jéghegy csúcsa kerül megőrzésre. A válogatásról pedig, arról, hogy mit és hogyan kell átmenteni, kevés szakmai vita folyik.

 

Fotó: Arctic World Archive

 „Van egy három szempontra épülő prioritási rendszer, amely a veszélyeztetettséget, a társadalmi fontosságot és a megőrzés költségeit veszi figyelembe, de bonyolult ismeretelméleti kérdés, hogy mit és hogyan mentsünk meg. A kulturális örökségeink folyamatosan pusztulnak, elég csak az észak-afrikai levéltárakra, az iszlám szélsőségek által elpusztított könyvtárakra gondolni. Éppen ezért mielőtt olyan általános megőrzési praxisokat próbálunk létrehozni, mint az AWA, nagyon fontos lenne, hogy a pótolhatatlan dokumentumokat helyi szinten mielőbb digitalizáljuk. Ez sürgetőbb, időszerűbb feladat, és csak ezzel párhuzamosan érdemes beszélni arról, mi az, ami beleillik egy válogatott világgyűjteménybe” – mutat rá a szakértő.

Ráadásul nem elég digitalizálni és megőrizni az adott információt, az arról szóló metaadatok és tudás megőrzésére is törekedni kell, hiszen ezek nélkül – például egy nevek és évszámok nélküli fotó – elveszti információtartalmának nagy részét. „A tudásvesztés legtipikusabb formája ugyanis nem a tárgy, a dokumentum elvesztése, hanem az, hogy az információtartalom elavul és elérhetetlenné válik.”

Világkönyvtár

Az ötlet, hogy létezzen gyűjtemény, amely rögzíti a világon létrejött összes tudást, nem új keletű. Ennek mintái már a 15–16. században is megvoltak, és a World Wide Web is azzal a szándékkal épült, hogy mindenki számára elérhető legyen a „világkönyvtár”. „Az internet sokkal inkább megfeleltethető a világkönyvtárnak, mint bármelyik örökségi gyűjtemény, ugyanis megvalósul az, hogy sok szerveren, sok példányban, sokak számára hozzáférhető az információ. A nagy kérdés már csak az, hogy hogyan archiváljuk az internetet. A dolog nem megoldott, de jó kísérlet, működő példa az, amit az Internet Archive csinál” – magyarázza Z. Karvalics László. Az Internet Archive 1996 óta tárolja az internetre felkerülő honlapokat, Wayback Machine szolgáltatása hozzáférést nyújt visszamenőleg egy-egy webhely vagy lap korábbi állapotaihoz. (Digitális örökségünk elmenthetőségével Talán eltűnik hirtelen című cikkünkben foglalkoztunk, Magyar Narancs, 2017. február 15.) Emellett audiovizuális tartalmak, könyvek, folyóiratok digitalizált változatait tárolja és teszi szabadon hozzáférhetővé – a szkenneléssel vagy egyéb módszerekkel digitalizált dokumentumok egy-egy eredeti mesterpéldányát pedig fizikai archívumban is elhelyezik.