Nyilvános az éghajlat-változási kormányközi testület (IPCC - lásd keretes írásunkat) ötödik jelentésének előzetes eredménye, mely nagyjából az eddigi tendenciák folytatódásáról számol be. A szeptember 27-én publikált összefoglaló a politikai döntéshozók, a klímacélok és kilátások szempontjából releváns területeken dolgozó különböző rendű és rangú szakemberek és szakértők számára készült - kifejezetten az ő szempontjaikra kíváncsiak a jelentés készítői, és persze némileg a "megdolgozásukat" is szolgálja a jelentésben szereplő hipotézisek és prognózisok felsorakoztatása. A kutatók súlyozták, és megbízhatósági skálán is elhelyezték a jelentés főbb megállapításait.
Melegünk lesz
Az előzetes riport leszögezi: a légkör és az óceánok melegedése egyértelmű. Számos, ehhez kapcsolható következmény, mint például a tengerszint emelkedése, olyan ütemben zajlott, amire nincs példa korábbi történeti adatokban. A jelentés készítői szerint egyértelmű az emberi tevékenység klímára gyakorolt hatása: a tudósok megállapították: igen nagy a valószínűsége, hogy éppen ez járult hozzá az 1950 óta tapasztalható felmelegedéshez, valamint közepes megbízhatósággal állítható, hogy alighanem az 1983 óta eltelt három évtized volt az utóbbi 1400 év legmelegebb harminc éve. Biztosra vehető, hogy 1971-től 2010-ig az óceán felső szintje melegedett, s magas megbízhatósággal éppen ez a melegedés felelős az elmúlt négy évtizedben tapasztalható földi energiaakkumuláció 90 százalékáért. Emellett szintén ugyanilyen magas konfidenciával állítható az is, hogy az antarktiszi és grönlandi gigantikus jégsapkák vesztettek tömegükből az utóbbi két évtizedben, ahogy az Északi-sarkvidék jéggel, illetve úgy általában, az északi félteke tavaszi hóval borítottsága is csökkent ebben az időszakban. Kicsit nagyobb léptékű megállapítás annak leszögezése, hogy a 19. század közepe óta a tengerek átlagos szintjének növekedése nagyobb volt, mint bármikor a megelőző kétezer évben. Ennél is drámaibb, hogy a klímakutatók szerint az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése az elmúlt évtizedben gyorsabb ütemű volt, mint bármikor az elmúlt 800 ezer évben, és ennek (ezen belül is a szén-dioxid-koncentráció növekedésének) tulajdonítható, hogy a Földünket érő és a bolygónk által kisugárzott energia különbsége határozottan pozitív, különösen a 18. század közepével összehasonlítva. Ez utóbbi megállapítást azért árnyalja, hogy pont a legutóbbi kis jégkorszak egyik leghidegebb periódusát veszik elő, pedig akkoriban nem volt olyan jó az élet itt, Európában - egyebek mellett épp a klímahelyzet miatt.
A klímakutatók természetesen nem spórolnak a következtetésekkel. Ezek szerint a melegedés folytatódik, amíg az üvegházhatású gázokat is ugyanilyen ütemben eregetjük a levegőbe. Márpedig ez a hőmérséklet-növekedés a legtöbb szcenárió szerint e század végére eléri a másfél fokot (1850-hez viszonyítva), sőt az ennél is kedvezőtlenebb forgatókönyvek már 2 fokot említenek. További jóslatok szerint radikálisan megváltozik a földi vízkörzés, és nő a különbség száraz és nedves területek, valamint száraz és nedves évszakok között - azt azért kénytelenek hozzátenni, hogy némely régiók kilóghatnak e trendből. Tovább folytatódik, sőt fokozódik az óceánok szintjének emelkedése, a tengervíz felmelegedése pedig egyre nagyobb mélységekben érzékelhető, ami alapvetően megváltoztatja az óceánok áramlási viszonyait. Csökkenni fog az északi jégsapka kiterjedése, egyre kisebb területeket borít majd hó, és a gleccserek kiterjedése, hossza is csökken. A kutatók szerint a hőmérséklet-emelkedés a légkörben felhalmozódott szén-dioxid kumulatív hatásának következménye, így ha le is állítanánk a szén-dioxid-kibocsátást, a folyamat folytatódna. Talán ezt az utolsó predikciót nem kellene anynyira reklámozni: az "úgyis mindegy" hangulat cselekvés helyett inkább a gyeplő lovak közé hajítására szokta ösztönözni embertársainkat.
Vagy mégsem?
A fentieknek azonban - látszólag - ellentmond az utóbbi 15 év számos mérési eredmény által igazolt tendenciája: leállni látszik a földfelszíni és az óceánfelszíni hőmérséklet növekedése. Ez azért erősen elgondolkodtatja a tudósokat - ami azért nem jelenti azt, hogy komolyabban meg is kérdőjeleződne a domináns, vagyis nagyjából a fenti megállapításokkal jellemezhető klímatudományi paradigma (bővebben: Elnyeli, nem nyeli?, Magyar Narancs, 2011. szeptember 8., Nem a szénlobbi ügynöke, 2012. március 1.). Magukat a mérési adatokat és a belőlük adódó összesített eredményeket nem is akarják kétségbe vonni, de igyekeznek magyarázatot találni rájuk, s beilleszteni őket a globális felmelegedés forgatókönyvének kontextusába. Annál is inkább, mivel az uralkodó klímaváltozási paradigmával szemben kritikus megfigyelők - néha maguk is tudósok - mindezt akként fogják fel, hogy a klímaváltozás, pontosabban a melegedés mértéke nem is olyan tragikus, sőt esetleg szó sincs globális léptékű felmelegedésről. A most uralkodó elmélet védelmezői mindenekelőtt arra hivatkoznak, hogy a hőmérséklet-növekedés leállása csupán a felszíni és felszínhez közeli szárazföldi és óceáni hőmérsékletekre vonatkozik - mélyebben, az óceáni vízfelszín alatt, illetve a magasabb légkörben vígan folytatódik a felmelegedés. A klímatudósok ráadásul hozzáteszik: a melegedés ütemének csökkenése, illetve a hőmérséklet növekedésének leállása Földünk néhány momentán hideg pontjának köszönhető. Például a Csendes-óceán keleti medencéje lehűlt a már hosszabb ideje tartó La Nia-hatás miatt (ez az úgynevezett El Nio - Déli Oszcillációnak nevezett ciklus egyik fázisa, mely az 1997-1998-as erős El Nio óta makacsul kitart). Ha ezt kivennénk a számításokból, teszik hozzá ravaszul, akkor kiderülne, hogy máshol meg tovább melegszik a Föld felszíne.
A klímatudósok lankadatlanul keresik is a melegedés megtorpanásának okait. Isaac Held, a NOAA (az Egyesült Államok kereskedelmi minisztériumának óceán- és atmoszférakutató intézete) vezető kutatója a szeptemberi Nature-ben megjelent cikkében a La Nia-hatásra, az utóbbi évszázadok egyik leglanyhább, napenergia-kibocsátásban leggyérebb napfoltciklusára, no meg a sztratoszferikus vízgőztartalom csökkenésére vezeti vissza a földfelszíni hőmérséklet utóbbi 15 évben tapasztalható stagnálását. Ezek a vélekedések amellett, hogy jól sejthetően gúnykacajra késztetik a mostani paradigma maliciózus kritikusait, rávilágítanak arra is, mekkora feladatok állnak előttünk a földi lég- és vízkörzés, így a globális klímát is meghatározó óceáni ciklusok megértésében. Amúgy a klímatudósok azt is határozottan állítják, hogy maguk sohasem beszéltek a hőmérséklet szakadatlan emelkedéséről, s hogy az utóbbi másfél évtized folyamatai is remekül illeszkednek a múltban megfogalmazott és ma is érvényesnek tekintett előrejelzésekhez (igaz, erre sem mindenki így emlékszik). És persze hivatkoznak arra is: lehet, hogy a hőmérsékletnövekedés leállt, de így is melegebb van, mint a 20. század közepén (hogy miért e korábbi érték volna optimális az emberiség számára, különösebben nem szokták kifejteni). Különben is: az e témával kapcsolatos mérési eredmények is túl későn futottak be ahhoz, hogy belekerüljenek a friss IPCC-jelentésbe.
Azt azonban tudnunk kell, s ehhez elég felütni a tudományelmélet néhány klasszikusának munkáit, hogy néhány, látszólag cáfoló evidencia még nem fog felborítani egy látszólag szuperáló tudományos paradigmát. Ahogy annak képviselőitől is hiába várnánk el, hogy holmi mérési eredmények láttán rögtön elöntse őket a saját addigi munkájuk iránt táplált kétely.
Az illetékeseknek amúgy is megvannak a maguk bevált módszerei, hogyan is kezeljék a destruktív kritikákat. Halldór Thorgeirsson, az ENSZ izlandi származású tisztviselője a közelmúltban arra figyelmeztetett, hogy számos nagy világvállalat kifejezetten finanszírozza a klímatudomány aláásását célzó erőfeszítéseket, így a tudósoknak fel kell készülniük a munkájukkal kapcsolatos negatív tartalmú publikációkra is. Jelentős anyagi érdekek fűződnek a tudósok diszkreditálásához, tette még hozzá - elegánsan elfeledkezve arról, hogy az IPCC jelentése által ismét alátámasztott klímapara kutatása, kormányzati és gazdasági szempontú kezelése is irtózatos pénzeket mozgat meg.
Határok nélkülAz IPCC célja, hogy értékelje és összefoglalja az emberi tevékenység kiváltotta klímaváltozással kapcsolatos tudományos eredményeket. Három főbb munkacsoportja az éghajlati rendszer működésével, az éghajlatváltozás hatásaival és az azokra való felkészülés, az alkalmazkodás lehetőségeivel, valamint az éghajlati rendszerre gyakorolt emberi hatások mérséklésének lehetőségeivel foglalkozik. A szervezet ötödik jelentésének megalkotásában 800 szerző vesz részt, akiket 3000 jelentkező közül választottak ki. A szerzők között éppúgy akad meteorológus, fizikus, oceanográfus, statisztikus, mérnök, ökológus, mint társadalomtudós és közgazdász. |
