Majmolunk tovább - Az emberi evolúció jövője

Tudomány

Néhányan rendre kétségbe vonják, a kutatók többsége mégis egyértelműnek tartja, hogy az emberi evolúció napjainkban is szakadatlanul zajlik.

Amióta a tudóstársadalom számára bizonyítottnak tűnik, hogy az emberi faj az evolúciós folyamat eredményeként lett olyan, amilyennek manapság ismerjük, azóta folyik a találgatás, hogy kiléptünk-e már az evolúciós logika szorításából. A tudósok többsége csak mosolyog az olyan felvetéseken, hogy esetleg már le is állt volna az evolúciós folyamat - inkább azt kutatják, miként működnek az emberi populációkon belül a természetes szelekció mechanizmusai, melyek az úgynevezett komplex adaptációk - fontos jellegzetességek - kialakulásában játszanak komoly szerepet.

Néhány hónapja David Attenborough, a jeles természetfilm-készítő kissé hevenyészett stílusban jelentette ki, hogy immár vége a természetes szelekciónak, s az evolúciót kulturális szintre terelte az emberiség. Attenborough a szokásos érvvel jött elő: e szerint az orvostudománynak köszönhetően ma már szinte valamennyi megszületett csecsemő életben tartható, s ezzel meg is kerültük a természetes kiválasztódás Darwin által leírt törvényét.

Eszem az agyad

Csakhogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a darwini alapú evolúciós gondolkodás statisztikai jellegű, s a populációkat jellemző sokaságok viselkedését elemzi. Ráadásul a gyermekgyógyászat fejlődésére alapozó állítás mit sem mond a genetikai készlet továbbörökítésének esélyeiről - bármennyit fejlődjön is a humán medicina.

false

A természetes szelekció hamisan értelmezett leállását Attenborough amúgy jóleső belenyugvással szemléli, ami már magában is örvendetes fejlemény. Bő évszázada az emberiség az eugenikai praxis megszületését köszönhette azoknak, akik az eredeti darwini gondolatot súlyosan félreértelmezve a civilizáció természetes szelekciót gyengítő hatásáról beszéltek, és úgy gondolták, itt az ideje, hogy a tanult emberek közössége maga vegye kézbe az adaptációk tudatos kialakításának munkáját. E társadalmi szintű kísérletek (lásd: A gének mérnökei, Magyar Narancs, 2012. február 2.) szörnyű következményeit többnyire ismerjük - most nézzük azon érveket, melyek hatásosan cáfolják az idevezető következtetések hibáit.

Korunk evolúcióbiológusai számára magától értetődő ténynek tűnik, hogy a természetes szelekció modern körülmények között, a mai emberi populációkban sem áll le. Remek példa erre a kuru nevű betegség, melyet sajátos, kártékony fehérjék, az ún. prionok okoznak. Nos, eme kór túlélői között felülreprezentáltak azok, akik prionrezisztens génekkel rendelkeznek, s kitalálható, hogy egy olyan közösségben (hogy csak az elterjedt hiedelmek szerint néha egymás agyát fogyasztókról beszéljünk), ahol gyakori a kuru, milyen evolúciós előnyt jelent az efféle genetikai sajátosság.

De nem csak a populációt tizedelő betegségeknek való ellenállás képességének gyarapodása mutat példát a napjainkban is ható természetes szelekcióra. A modern ember reprodukciós periódusa már hosszabb, mint eleinké, koleszterin- és vércukorszintje alacsonyabb, vérnyomása is kisebb, mint jó pár ezer évvel ezelőtt: a civilizációnk kínálta megváltozott körülmények némely korábban domináns, szintén erős szelekciós (ezáltal evolúciós) jelentőséggel bíró jellemzőt fölöslegessé tettek, más területeken pedig az új viszonyokhoz való alkalmazkodásra szorítják a populáció tagjait.

De az régóta vita tárgya, hogy az emberi civilizáció létrejötte, a földművelő-állattartó kultúrák kialakulása mennyiben gyorsította fel az emberi evolúciót az utóbbi tízezer évben. Mindenesetre a különféle, de egyaránt a változó kulturális-civilizációs kihívásokra adott eltérő válaszok jelentős genetikai profilbéli differenciákat hoztak létre az emberiségen belül. Az egyik leggyakrabban emlegetett példa a laktózérzékenység terén kialakult különbség (lásd: Majd a cica megissza?, Magyar Narancs, 2013. július 18.). Míg a ma élő emberek többségénél már jóval a felnőttkor előtt leáll a tejcukor lebontásáért felelős laktáz-enzim termelése, az állattartó közösségekben (legyenek ők észak-európaiak vagy például afrikai tuaregek, tuszik, fulanik) sokkal gyakoribbá vált, hogy a laktáz szintézisét szabályozó gén bekapcsolt állapotban marad. Így azután a kedvezményezettek felnőttkorban is képesek felhasználni a tej élettanilag fontos fehérje- és cukortartalmát. A jelenkori emberi evolúció azonban sokszor azon betegségekkel szembeni ellenálló képességek kialakulására szorítkozik, amelyek kedvenc háziállatainkról ugrottak át ránk (lásd a különböző, baromfikban és sertésekben inkubálódott influenzaféléket). Az is biztos, hogy a földművelő kultúrák megjelenése nyomán gyakoribbá vált az egyes populációk közötti keveredés, ami lényegesen lassította a genetikai változás ütemét, ráadásul csökkentette a földrajzi izoláció és genetikai sodródás hatásait.

Több füle, mint foga

A természetes szelekció alapfeltétele, hogy az egyedek különbözzenek egymástól, éshogy egyes organizmusok (vagyis emberek) jobban érvényesüljenek, mint mások. Tehát az általános túlélési esélyeknek az utóbbi évtizedekben, illetve évszázadokban mutatkozó javulása bizonyos mértékben tényleg csökkenti a természetes kiválasztódás hatását a populációban. Ugyanakkor a magas életkor általános elérése dacára is maradnak különbözőségek, eltérő tulajdonságok, amelyek természetes szelekcióhoz vezetnek.

A főzés, sütés, az ételek hőkezelésének elterjedése sajátos hatással volt az ember fizikai természetére: immár nincs szükségünk oly erős rágószervekre és állkapocsra, vagy olyan hosszú tápcsatornára, bélrendszerre, mint ami korábban létfontosságú volt a túléléshez. Tehát a természetes szelekciónak kell tulajdonítanunk, hogy az utóbbi évezredekben némileg visszafogottabb kivitelű fogazattal bírunk, mint emberszabású őseink.Ugyanakkor az emberi evolúció vizsgálata során nem csupán a magas szinten iparosodott, jólétben élő társadalmakat kell vizsgálni: földrajzi régióktól függően is eltérően fejlődik, változik az ember. Ez nem jelenti feltétlenül, hogy az emberiség különböző fajokra fog osztódni, de az biztos, hogy kiszámíthatatlan, milyen változások állnak még előttünk.

Remek példát nyújt erre a keményítőfélék feldolgozása terén megtett út, melynek köszönhetően notórius kenyér- és tésztaevők lehettünk.

A genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a keményítőtartalmú magvak, gyökerek már az ősidőkben is fontos szerepet játszhattak a táplálkozásban: a keményítőt bontó és eredetileg a hasnyálmirigyben előforduló alfa-amiláz enzimet kódoló gén (AMY2A) már a paleolit korban megkettőződött az emberi genomban, másik kópiája pedig a nyálmirigyben lett aktív. Sőt, a génkettőződés tovább folytatódott a Homo fajok evolúciójakor, ami azt jelzi, hogy idővel még több amiláz enzimre volt szükségünk. Ugyanakkor a mai vadászó-gyűjtögető embercsoportok kevesebb amiláz-génkópiával rendelkeznek, mint a mezőgazdálkodó emberek, ami arra utal, hogy az agrárium által produkált keményítőtöbblethez is evolúciósan alkalmazkodtunk. Sőt, a sajátos koevolúció során kutyáink is idomultak a mi menünkhöz: míg a farkas genomjában ez a gén csupán két kópiában fordul elő, addig a kutyában - fajtától függően - négy és harminc közötti ez a szám.

Őseink még átlagosan a kora harmincas éveikben haltak meg különféle okok miatt. Mivel a főbb, általunk civilizációsnak nevezett betegségek csak idősebb korban jelentkeznek, nem tudhatjuk, melyik lett volna ezek közül gyakori, például az általuk által szó szerint is űzött paleolit táplálkozás körülményei között, a soha el nem ért negyvenéves kor felett. Az egyes fajok átlagos élettartama evolúciósan optimalizált - az evolúció egyik fő terméke éppen a halál. Génjeink nem a hosszú életkorra optimalizálnak minket, hanem arra, hogy minél hatékonyabban átkerülhessenek utódainkba. Az élethossz meghatározásának legfőbb eszközei éppen a betegségek, tehát a kései életkorban jelentkező betegségek ellen gyenge szelekció hat, ha egyáltalán, mivel ekkorra többnyire lezárult az utódnemzés, noha a reprodukciós ciklus mindkét nemnél kitolódott.

A modern humán evolúciós kutatások olyan, bonyolultabb összefüggéseket vizsgálnak, melyek érthetőbbé teszik például az emberi társadalom működésének evolúciós hátterét. Így született meg az úgynevezett evolúciós játékelmélet (lásd erről Szathmáry Eörs tanulmányait és John Maynard Smith-szel közösen írt könyveit). Ez a részdiszciplína azt feltételezi, hogy az organizmusok - sőt, általánosságban az evolúciós egységek - öröklődő stratégiákkal rendelkezhetnek, amelyek meghatározzák, hogy az egyedek egymás jelenlétében milyen rátermettségi értékkel bírnak. Játékelméleti konfliktusnak tekintenek minden olyan szituációt, amikor egy egyed utódszáma nemcsak a saját fenotípusától (specifikus genetikai jellegétől), hanem a vele kölcsönható egyedek tulajdonságaitól is függ. Az evolúciós játékelmélet foglalkozik bizonyos fajok, így az emberek közösségeiben tapasztalható önzetlenség (altruizmus) evolúciós hátterével. Eközben igyekszik hihető válaszokat találni az olyan kérdésekre, hogy miért nem szelektálódnak ki azon tulajdonságok, amelyek révén némely egyedek a saját rátermettségüket csökkentik, miközben a másokét növelik. Az altruizmus különleges, evolúciós szempontból extrém, ugyanakkor emberi környezetben nagyon is elterjedt alesete az euszocialitás: ilyenkor több generáció él együtt, miközben reproduktív munkamegosztást, kooperációt tanúsítanak az utódok nevelésében. Az úgynevezett Hamilton-egyenlőtlenség révén matematikailag is alátámasztott magyarázatot a rokonszelekció elve adja meg: ha egy egyed saját rokonának segít, akkor tulajdonképpen saját génjeinek terjesztésében vesz részt.

Ágas-bogas

Az evolúciós folyamat értelmezéséhez olyan - alapértelmezésben biológiai - egységekre van szükség, amelyek szaporodnak és öröklődéssel rendelkeznek. Ez azonban néha nem pontos, ezért új variánsok keletkeznek. Ezek között különbség mutatkozik vagy termékenységükben, vagy a túlélő képességükben, vagy mind a kettőben. Az ilyen populációk generációinak sorozatában végül is olyan egyedek fognak elterjedni, amelyek a környezethez idomulnak, és eközben új tulajdonságokra tesznek szert. Hangsúlyoznánk, mindez nem csak élő organizmusokra vonatkozik: nem biológiai, de biológiai jellegű evolúció folyhat kémiai vagy kulturális egységek populációiban is, feltéve, hogy ezek kielégítik az előbbi kritériumokat. Ma már tudunk olyan szaporodó molekulákat szintetizálni, amelyek nem élnek, de van evolúciójuk. A számítógépes vírusokat sem tekintjük élőnek, noha bizonyos változataik a kibernetikus térben valódi evolúciót mutathatnak. Meggyőzően szoktak érvelni amellett is, hogy a kórokozó vírusok sem élnek, ennek dacára a kísérleti evolúciós vizsgálatok kedvenc alanyai, mivel jól vizsgálhatók molekuláris biológiai módszerekkel, és nagyon gyorsan szaporodnak.

Az evolúció folyamatának legerősebb, az utóbbi évtizedekben feltárt bizonyítékai genetikaiak. Ma már több mint egy tucat élőlény teljes genetikai térképével rendelkezünk, és tudjuk azt is, hogy a különböző gének leszármazásai fastruktúra szerint rendezhetők. Ez annyit jelent, hogy a gének felépítését összehasonlítva ugyanazok a rokonsági viszonyok jönnek ki, mint azt az őslénytani leletek alapján feltételezték.

Neked ajánljuk

A varacsk alatt

Jane Campion hosszan megpihent legutóbbi rendezése, a 2009-es, Keats életéről szóló Fényes csillag után, azóta csak egy remek krimisorozatot, A tó tükrét láthattuk tőle.

A hiányzó hetes

Milyen kapcsolat van egy széndarab és egy tájkép, vagy a „szabálytalanul” szabályos mértani test és egy karkörzés között? Mire (vagy kire) utal a kiállítás címe? Miért fontos a hetes szám?

Vif

A zseni a polgári életben örök vesztes, akinek talán szüksége is van ezekre a vereségekre. A művészetpszichológia érdekes kérdése lehetne, hogy a vásott romantikus közhelyek közül vajha miért épp ez maradt oly kedves mindmáig a 19. század gyermekded ábrándjait zordan elvető és rendre kifigurázó színházi alkotók számára.

Egy szabad ember

  • Babarczy Eszter

„Egy elkövetkező nemzedéknek, akik remélhetőleg szerencsésebbek és bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk”indul a harminc év történetfilozófiai, eszmetörténeti és politikai írásait összegyűjtő kötet. Gyurgyák nem változtatott az eredeti szövegeken, összeállításuk mégis politikai tett: a szerző hitvallást tesz, amelytől az ország sorsának jobbra fordulását várja. Ez a hitvallás egy angolszász típusú konzervativizmusé, amely, mint Gyurgyák maga mondja, elveszített lehetőség volt a magyar történelemben, különösen a rendszerváltás után.

Majd legközelebb

  • Rádai Andrea

Nem sikerült leváltani a féldiktatórikus rendszer kormányát, így a kötelező sorkatonai szolgálat bevezetését sem tudtuk megakadályozni: nem nyertünk a ProTest – Út a forradalomhoz című színházi társasjátékban. De ez talán mellékes is, mert itt az út volt a fontos, a viták, a közös gondolkodás, a billegés a cselekvés képességének eufóriája és a tehetetlenség letargiája között.

Törvényen kívüli ösztönök

Nyolc afrikai férfi táncos jön ki a színpad elejére. Meztelen testükre húzott fekete öltönyükben felsorakoznak a rámpán, farkasszemet néznek a közönséggel. Kitartóan, sokáig. Miféle szakadékot lép át, vagy nem lép át a tekintetünk? Az ő szemükben lehetne düh, méreg, dac, elég, ha a gyarmatosításra, háborúkra, a menekülthelyzetre gondolunk. De nincs. Csak úgy néznek.

Vissza a szamárpadba

  • A szerk.

Nagyszabású szélsőjobboldali összejövetelnek, öndefiníciója szerint egyenesen csúcstalálkozónak adott otthont a múlt hétvégén Lengyelország fővárosa. A The Warsaw Summit házigazdája a Jog és Igazságosság (PiS) és Jarosław Kaczyński pártelnök voltak, vélelmezett titkos célja pedig az, hogy az európai hasonelvű pártokat egységbe kovácsolja.

„Párizsban minden volt”

  • Artner Sisso

A Jel Színház alapítója a vajdasági Magyarkanizsáról indult képzőművészként, s előbb Budapesten, majd Párizsban lett táncos és koreográfus. Legutóbbi darabja, az OMMA kapcsán beszélgettünk, emlékezve az első előadására, a Pekingi kacsára is.

Hozza a kötelezőt

  • Sausic Attila (Berlin)

Németországban megszigorították a járványellenes intézkedéseket. Angela Merkel megjelenésünk napján adja át irodáját a parlament által szerdán megválasztott szociáldemokrata kancellárnak. Olaf Scholz általános oltáskötelezettség bevezetését tervezi. S mennyi szép törekvés és nemes szándék említhető az új kormány programjából!

„Rohadjon szét ott, ahol van!”

A szakértő szerint kisebbek, az építtető szerint megfelelő méretűek a Nagy-Magyarországot bemutató mórahalmi Mini Hungary Park makettépületei. A Szegedi Törvényszéken zajló büntetőper nem azt vizsgálja, mi mekkora, hanem hogy meg akarták-e rövidíteni az államot és az Európai Uniót.

„Innen csak elmenni lehet”

Négyszázszoros ingatlanár-különbség is lehet Budapest belvárosa és például a Békés megyei Kevermes vagy Kötegyán között. Kevermesen jártunk, s mellbevágó szegénységet és pusztulást láttunk.

„Ekkora szakadék máshol nincs”

Mivel elégedetlenek a mai fiatalok, és miért a magyarok a leg­op­ti­mistábbak a visegrádi négyek közül? Mi lehet az oka a politikai hovatartozás szerinti megosztottságnak, és mi az az egy kérdés, amelyben mégis egyetért fideszes és ellenzéki fiatal?