"Az identitás vagyontárgy lett" - Erős Ferenc szociálpszichológus, Pécsi Tudományegyetem

  • Eörsi Sarolta, Pulay Gergõ
  • 2005. június 30.

Tudomány

Az elméleti pszichoanalízis doktori programot irányítja a pécsi egyetemen. A legfontosabb szakterülete a társadalmi jelenségek vizsgálata analitikus szemszögből. A hatalmi struktúrák, az autoritáriánizmus, a társadalmi kisebbségek terén jelentős kutatások fűződnek a nevéhez.
Az elméleti pszichoanalízis doktori programot irányítja a pécsi egyetemen. A legfontosabb szakterülete a társadalmi jelenségek vizsgálata analitikus szemszögből. A hatalmi struktúrák, az autoritáriánizmus, a társadalmi kisebbségek terén jelentős kutatások fűződnek a nevéhez.

Pedellus: Érdeklődési területeként általában a pszichoanalízist, az analitikus szociálpszichológiát, a holokauszt utáni zsidó identitás kérdéseit szokta megjelölni. Hogyan talált ezekre a témákra?

Erős Ferenc: A hatvanas évek második felében az ELTE-re jártam pszichológia szakra, ami szellemileg nem kínált túl sok izgalmat, de volt egy-két olyan tanárom, akitől sokat tanultam, például Pataki Ferenctől, aki szociálpszichológiát tanított, vagy a kitűnő teoretikus Garai Lászlótól, aki marxista pszichológiával foglalkozott. A szociálpszichológia egy kicsit másképp kezdett el érdekelni, mint ahogyan tanultuk: nem annyira az empirikus kutatások, kísérletek oldaláról, inkább elméleti szempontból. Aztán bekerültem a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjába, ott egyrészt valamennyire mégis megtanultam az empirikus adatfelvétel módszertanát, másrészt akkor alakult ki egyfajta érdeklődésem a politikai pszichológia, a politikai ideológiák pszichológiai vetülete iránt. Később átkerültem az Akadémia Pszichológiai Intézetbe, mely azóta is egyik munkahelyem. 1976-ban sikerült elnyernem egy ösztöndíjat Amerikába, fél évig a Columbia Egyetemen tanultam. Itt kezdtem el jobban utánanézni a tekintélyelvű személyiség problémájának, kezembe kerültek Wilhelm Reich könyvei, ő akkor még nagy divatban volt. A zsidó identitás problémájával is itt találkoztam, részben családi-személyes kapcsolatok révén. Apámnak akkor még éltek rokonai Cleveland környékén, akik között néhány vallásos zsidó is volt. Nem értették, hogy én meg miért nem tudok ezekről a dolgokról semmit, és szinte számon kérték rajtam, hogy a második világháború után miért nem mentünk ki Amerikába, hiszen ők elküldtek minden szükséges papírt ehhez, de mondtam, hogy erről nem tehetek, mert én akkor éppen megszülettem. Ugyanakkor ez a kérdés indította el, hogy miért éppen Magyarországon vagyok, miért éppen ott nőttem föl, holott lehettem volna máshol is. A holokauszt-túlélők második generációja akkor kezdett el nagy téma lenni Amerikában, mégpedig elsősorban egy Helen Epstein nevű újságíró, író Children of the Holocaust című könyve nyomán. Ez fontos fordulat volt az életemben.

P: Egyáltalán hogyan került a pszichológia szakra?

EF: Nem akartam orvos lenni, amit a családom szeretett volna. Inkább a bölcsészet érdekelt. Másrészt volt egy magyartanárom az Apáczai gimnáziumban, Kovács Endre, legendás ember, nagy tanáregyéniség. ' valahogy pszichológuskörökben mozgott, úgy emlékszem, egyszer elvitt Hermann Imréhez, kezembe nyomott könyveket - Freud-könyveket is -, meg elzavart az Országgyűlési Könyvtárba. Akkor olvastam először Bibót is, a zsidókérdés-tanulmányt.

P: Egy nemrég megjelent recenzióban azt írták, hogy "nem direktív" oktatói magatartás jellemző önre.

EF: Nem születtem tanárnak: nekem, különösen eleinte, a nagyobb nyilvános szereplés meglehetősen feszült, szorongató dolog volt. Kicsit vissza is vet a munkámban, ha százfős hallgatóság előtt kell beszélni. Más a szeminárium, a kisebb csoport, ahol van személyes kontaktus, ezt szeretem jobban. Azt gondolom, hogy ezen a téren hatékonyabb is voltam az elmúlt 20 évben, amióta rendszeresen tanítok, egy csomó olyan emberrel találkoztam, akiből lett valaki a pályán.

P: Többször is felmerült, hogy kicsit a margón tudta magát.

EF: Igen, ez Pécsett is így van, még külön tanári szobám sincsen. A pszichológia szakon az analitikus szociálpszichológia, amit tanítok, talán fontos, de azért nem tartozik bele a képzés főáramába. Ez a tudományterület ma már teljesen népszerűtlenné vált. Nem mintha nem lenne aktuális, de az elmúlt évtizedekben megváltozott a vizsgálódási tárgy kontextusa. A társadalomkritikával általában nehéz mit kezdeni, legalábbis mindig problémát jelent az, hogy a fogyasztói társadalmat, a konzumalizmust érintő bírálat ma Amerika-ellenességet jelent, amelyet a mai világban szélsőjobboldali mozgalmak is képviselnek. Ez már önmagában egy kicsit gyanússá tesz egy csomó dolgot, amivel egyébként akár azonosulni is lehetne. De ettől eltekintve is egy kicsit mindig a periférián voltam; bár soha nem éreztem magam senki által félreszorítva, inkább azt mondanám, hogy saját magamat "marginalizáltam". Ez alól talán a pécsi PhD-program jelent kivételt.

P: Az identitás az egyik olyan fogalom, amely végigkíséri munkáit. Több helyen is írt az identitás elrejtésének, a privát és nyilvános identitások kettéválasztásának folyamatairól. Ma viszont a hovatartozás a közbeszéd tárgyává vált.

EF: Amikor elkezdtem vele foglalkozni, akkor ez nagyon kényes dolog volt. Mindenkinek volt valamilyen szégyellni való identitása, akár származási, akár egyéb hagyományos téren. De az identitás mint fogalom mostanra inflálódott, vagyontárgy lett, amit az ember be tud váltani valamire - van identitásom, van bankbetétem, van kabátom. A társadalmi hovatartozás inkább politikai kérdés, az ember különböző helyzetekben különböző identitásait veszi elő. Ha kell, akkor romának vallom magam, ha épp arról van szó, akkor európainak. Régebben az elfojtás dominált, ma a felcserélhetőség. Ugyanakkor nem igaz, hogy ezzel a stigmatizáció megszűnt volna. Például a polgárjogi mozgalmaknak Amerikában nagy szerepük volt abban, hogy az afroamerikai identitás legalább részben megszűnt stigma lenni. Ám a diszkrimináció mint társadalmi és hatalmi mechanizmus továbbra is működik, csak sokkal kevésbé látható, kitapintható módon. Attól, hogy valaki szabadon vállalhatja az identitását, még elnyomhatják. Persze jó, ha nem szégyelli, de ettől még nem biztos, hogy bemehet egy szórakozóhelyre, vagy kap munkát. Elég félrevezető dolog pusztán identitásról beszélni. Engem a hovatartozás problémája vitt el például a kisebbségekkel kapcsolatos vizsgálódásokhoz. Kevésnek érzem a szokásos szociálpszichológiai tanulmányokat, amelyek kognitív mechanizmusként írják le az identitás és a kisebbségek problémáit. Ennél valamivel többről van szó.

P: Mi ez a többlet?

EF: Talán úgy foglalhatnánk röviden össze, hogy a diszkrimináció rejtett mechanizmusait lehetne vizsgálni, akár az egészségügyben, akár a munkaerőpiacon, akár a családban. Ezek mind olyan témák, amikről sokszor írnak - például a családon belüli erőszakról -, de igazán nem mennek utána annak, hogy hogyan is működik valójában a diszkrimináció.

P: Érdekes, hogy például a zsidó identitás tekintetében egyáltalán kisebbségről kell beszélnünk. Nem a diszkrimináció teremti a kisebbséget?

EF: Dehogynem, ahogy a nők sem azért kisebbség, mert kevesebben volnának. Éppen ezért mondtam, hogy nem pusztán identitásról vagy hovatartozásról van szó. Ezért félrevezető, ha valaki azt mondja, hogy én vállalom a hovatartozásomat. Mit vállal? A stigmát? Az identitásért való küzdelmet mint tudományos problémát a társadalmi nemek kutatása mentette át, ez a téma régebben szintén tabunak számított. Az identitásról folyó beszéd mára nagyon átitatódott ezzel a problémával, mert a nemek kérdésénél fogva mindenki számára jól átélhető. Emellett egyre inkább előtérbe kerül - nem csak a pszichológiában - a trauma kérdése. A külső behatások, az előítélet vagy a diszkrimináció mellett a társadalmi, személyes, családi traumát is elkezdtük vizsgálni. Ez most szintén egy igen kurrens téma.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.