"Az identitás vagyontárgy lett" - Erős Ferenc szociálpszichológus, Pécsi Tudományegyetem

  • Eörsi Sarolta, Pulay Gergõ
  • 2005.06.30 00:00

Tudomány

Az elméleti pszichoanalízis doktori programot irányítja a pécsi egyetemen. A legfontosabb szakterülete a társadalmi jelenségek vizsgálata analitikus szemszögből. A hatalmi struktúrák, az autoritáriánizmus, a társadalmi kisebbségek terén jelentős kutatások fűződnek a nevéhez.
Az elméleti pszichoanalízis doktori programot irányítja a pécsi egyetemen. A legfontosabb szakterülete a társadalmi jelenségek vizsgálata analitikus szemszögből. A hatalmi struktúrák, az autoritáriánizmus, a társadalmi kisebbségek terén jelentős kutatások fűződnek a nevéhez.

Pedellus: Érdeklődési területeként általában a pszichoanalízist, az analitikus szociálpszichológiát, a holokauszt utáni zsidó identitás kérdéseit szokta megjelölni. Hogyan talált ezekre a témákra?

Erős Ferenc: A hatvanas évek második felében az ELTE-re jártam pszichológia szakra, ami szellemileg nem kínált túl sok izgalmat, de volt egy-két olyan tanárom, akitől sokat tanultam, például Pataki Ferenctől, aki szociálpszichológiát tanított, vagy a kitűnő teoretikus Garai Lászlótól, aki marxista pszichológiával foglalkozott. A szociálpszichológia egy kicsit másképp kezdett el érdekelni, mint ahogyan tanultuk: nem annyira az empirikus kutatások, kísérletek oldaláról, inkább elméleti szempontból. Aztán bekerültem a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjába, ott egyrészt valamennyire mégis megtanultam az empirikus adatfelvétel módszertanát, másrészt akkor alakult ki egyfajta érdeklődésem a politikai pszichológia, a politikai ideológiák pszichológiai vetülete iránt. Később átkerültem az Akadémia Pszichológiai Intézetbe, mely azóta is egyik munkahelyem. 1976-ban sikerült elnyernem egy ösztöndíjat Amerikába, fél évig a Columbia Egyetemen tanultam. Itt kezdtem el jobban utánanézni a tekintélyelvű személyiség problémájának, kezembe kerültek Wilhelm Reich könyvei, ő akkor még nagy divatban volt. A zsidó identitás problémájával is itt találkoztam, részben családi-személyes kapcsolatok révén. Apámnak akkor még éltek rokonai Cleveland környékén, akik között néhány vallásos zsidó is volt. Nem értették, hogy én meg miért nem tudok ezekről a dolgokról semmit, és szinte számon kérték rajtam, hogy a második világháború után miért nem mentünk ki Amerikába, hiszen ők elküldtek minden szükséges papírt ehhez, de mondtam, hogy erről nem tehetek, mert én akkor éppen megszülettem. Ugyanakkor ez a kérdés indította el, hogy miért éppen Magyarországon vagyok, miért éppen ott nőttem föl, holott lehettem volna máshol is. A holokauszt-túlélők második generációja akkor kezdett el nagy téma lenni Amerikában, mégpedig elsősorban egy Helen Epstein nevű újságíró, író Children of the Holocaust című könyve nyomán. Ez fontos fordulat volt az életemben.

P: Egyáltalán hogyan került a pszichológia szakra?

EF: Nem akartam orvos lenni, amit a családom szeretett volna. Inkább a bölcsészet érdekelt. Másrészt volt egy magyartanárom az Apáczai gimnáziumban, Kovács Endre, legendás ember, nagy tanáregyéniség. ' valahogy pszichológuskörökben mozgott, úgy emlékszem, egyszer elvitt Hermann Imréhez, kezembe nyomott könyveket - Freud-könyveket is -, meg elzavart az Országgyűlési Könyvtárba. Akkor olvastam először Bibót is, a zsidókérdés-tanulmányt.

P: Egy nemrég megjelent recenzióban azt írták, hogy "nem direktív" oktatói magatartás jellemző önre.

EF: Nem születtem tanárnak: nekem, különösen eleinte, a nagyobb nyilvános szereplés meglehetősen feszült, szorongató dolog volt. Kicsit vissza is vet a munkámban, ha százfős hallgatóság előtt kell beszélni. Más a szeminárium, a kisebb csoport, ahol van személyes kontaktus, ezt szeretem jobban. Azt gondolom, hogy ezen a téren hatékonyabb is voltam az elmúlt 20 évben, amióta rendszeresen tanítok, egy csomó olyan emberrel találkoztam, akiből lett valaki a pályán.

P: Többször is felmerült, hogy kicsit a margón tudta magát.

EF: Igen, ez Pécsett is így van, még külön tanári szobám sincsen. A pszichológia szakon az analitikus szociálpszichológia, amit tanítok, talán fontos, de azért nem tartozik bele a képzés főáramába. Ez a tudományterület ma már teljesen népszerűtlenné vált. Nem mintha nem lenne aktuális, de az elmúlt évtizedekben megváltozott a vizsgálódási tárgy kontextusa. A társadalomkritikával általában nehéz mit kezdeni, legalábbis mindig problémát jelent az, hogy a fogyasztói társadalmat, a konzumalizmust érintő bírálat ma Amerika-ellenességet jelent, amelyet a mai világban szélsőjobboldali mozgalmak is képviselnek. Ez már önmagában egy kicsit gyanússá tesz egy csomó dolgot, amivel egyébként akár azonosulni is lehetne. De ettől eltekintve is egy kicsit mindig a periférián voltam; bár soha nem éreztem magam senki által félreszorítva, inkább azt mondanám, hogy saját magamat "marginalizáltam". Ez alól talán a pécsi PhD-program jelent kivételt.

P: Az identitás az egyik olyan fogalom, amely végigkíséri munkáit. Több helyen is írt az identitás elrejtésének, a privát és nyilvános identitások kettéválasztásának folyamatairól. Ma viszont a hovatartozás a közbeszéd tárgyává vált.

EF: Amikor elkezdtem vele foglalkozni, akkor ez nagyon kényes dolog volt. Mindenkinek volt valamilyen szégyellni való identitása, akár származási, akár egyéb hagyományos téren. De az identitás mint fogalom mostanra inflálódott, vagyontárgy lett, amit az ember be tud váltani valamire - van identitásom, van bankbetétem, van kabátom. A társadalmi hovatartozás inkább politikai kérdés, az ember különböző helyzetekben különböző identitásait veszi elő. Ha kell, akkor romának vallom magam, ha épp arról van szó, akkor európainak. Régebben az elfojtás dominált, ma a felcserélhetőség. Ugyanakkor nem igaz, hogy ezzel a stigmatizáció megszűnt volna. Például a polgárjogi mozgalmaknak Amerikában nagy szerepük volt abban, hogy az afroamerikai identitás legalább részben megszűnt stigma lenni. Ám a diszkrimináció mint társadalmi és hatalmi mechanizmus továbbra is működik, csak sokkal kevésbé látható, kitapintható módon. Attól, hogy valaki szabadon vállalhatja az identitását, még elnyomhatják. Persze jó, ha nem szégyelli, de ettől még nem biztos, hogy bemehet egy szórakozóhelyre, vagy kap munkát. Elég félrevezető dolog pusztán identitásról beszélni. Engem a hovatartozás problémája vitt el például a kisebbségekkel kapcsolatos vizsgálódásokhoz. Kevésnek érzem a szokásos szociálpszichológiai tanulmányokat, amelyek kognitív mechanizmusként írják le az identitás és a kisebbségek problémáit. Ennél valamivel többről van szó.

P: Mi ez a többlet?

EF: Talán úgy foglalhatnánk röviden össze, hogy a diszkrimináció rejtett mechanizmusait lehetne vizsgálni, akár az egészségügyben, akár a munkaerőpiacon, akár a családban. Ezek mind olyan témák, amikről sokszor írnak - például a családon belüli erőszakról -, de igazán nem mennek utána annak, hogy hogyan is működik valójában a diszkrimináció.

P: Érdekes, hogy például a zsidó identitás tekintetében egyáltalán kisebbségről kell beszélnünk. Nem a diszkrimináció teremti a kisebbséget?

EF: Dehogynem, ahogy a nők sem azért kisebbség, mert kevesebben volnának. Éppen ezért mondtam, hogy nem pusztán identitásról vagy hovatartozásról van szó. Ezért félrevezető, ha valaki azt mondja, hogy én vállalom a hovatartozásomat. Mit vállal? A stigmát? Az identitásért való küzdelmet mint tudományos problémát a társadalmi nemek kutatása mentette át, ez a téma régebben szintén tabunak számított. Az identitásról folyó beszéd mára nagyon átitatódott ezzel a problémával, mert a nemek kérdésénél fogva mindenki számára jól átélhető. Emellett egyre inkább előtérbe kerül - nem csak a pszichológiában - a trauma kérdése. A külső behatások, az előítélet vagy a diszkrimináció mellett a társadalmi, személyes, családi traumát is elkezdtük vizsgálni. Ez most szintén egy igen kurrens téma.

Neked ajánljuk