"Seregestől rajzottak elő a baj istenségei, az öregség, az irigység, a gond, a fájdalom, a kétségbeesés, a hazugság és minden, ami nyomorba dönti a halandókat" - olvasható egy mitológiai lexikonban Pandóra szelencés afférjának leírásaként. Az öregség maga a nyomor. De vajon ez szükségszerűen így van? Mit lehet, mit érdemes tenni a "nyugalom éveiben", ha nem a "baj istenségeként" akarunk gondolni a hajlott korra? A témában járatos szakemberekkel beszélgetve az derült ki, hogy igen keveset lehet mondani az időskori elme sajátosságairól általában. Abban ugyanis mindenki egyetért, hogy - meglepő módon - ezen korosztály tagjai sokkal jobban különböznek egymástól, mint bármelyik másik.
Jóindulatú feledés
A probléma ott kezdődik, hogy míg a kamaszkor viszonylag könynyen behatárolható életkor, az öregségnél nehéz lenne határokat húzni, hiszen az öregedés nem a naptárt követi. Már az Egészségügyi Világszervezet kronológiai felosztása is differenciáltabb: megkülönböztet öregedőket (60-64 év közöttiek), időskorúakat (65-74), öregeket (75-89) és aggastyánokat (90 felett). Az, hogy kit tartunk öregnek, szinte kategorizálhatatlan: összefügg az élethelyzettel (nyugdíjasság, unokák), a szellemi és fizikai állapottal, és nem utolsósorban az önképpel, tudniillik, hogy öregnek tartja-e magát valaki.
A szélsőséges különbségek ellenére azért vannak közös tényezők, amelyek befolyásolhatják az ún. aktív öregkort megélni akarók lehetőségeit. Húszas éveink közepétől a gyors működéseket, hirtelen váltásokat igénylő képességek csökkennek, negyvenéves kor körül elindul az agy sejtjeinek fogyása. Az ingerlő-aktiváló és a fékező-gátló idegsejttípusok közül az utóbbiak jobban megsínylik a változást, elvileg ezzel is magyarázható, ha idegesebbek, sérülékenyebbek leszünk. Az elme alapvető mechanikája legalább 70-80 éves korig ép marad, még ha mutathatók is ki veszteségek. Ugyanakkor tréningekkel sok területen, például a memória terén is elérhető a fiatalkori szintű, vagy annál jobb teljesítmény, tehát az időskori szellemi fejlődés nem csak szlogen. A biológiai hátrányokat, a hardver hibáit pedig kompenzálhatja a többlettudás - a pragmatika kisegíti a mechanikát. Bizonyos vizsgálatok szerint a 60 és 80 év közöttiek közül sokaknak állandó marad, minden tizedik embernél meg egyenesen fokozódik a működési szint. (Most és a későbbiekben is a "normális" öregedésről lesz szó, mindez sem a gerontológusok által kutatott, utópisztikus "optimális", sem a nagyon is valóságos "patológiás" öregedésre nem érvényes.)
Az időskor pszichológiája kapcsán már csak többnyire kézenfekvő, jellemző tendenciákról beszélhetünk, a témával foglalkozó komolyabb írásokat is ezek uralják. Az információátadás intézményesülése (a közoktatás kiszélesítése és szerepének növekedése) és a nagycsaládmodell szétbomlása után átalakuló időskori szerep önmagában is stresszel jár. Az ehhez való alkalmazkodási stratégiák alapján az öregséggel foglalkozó tudomány, a gerontológia képviselői több csoportosítást is készítettek. Konstruktivitás, függőség, védelembe vonulás, rosszindulat, öngyűlölet - az egyik vizsgálat így csoportosítja a viszonyulásokat. Közösségi, önmagának való és diktatórikus; máshol go-go (aktív), no-go (passzív) és slow-go (nyugis, egyébként állítólag a legsikeresebb modell) - a polcológia tetszés szerint folytatható, csak fantázia kérdése. A folyamatot ugyanis nagy átlagban és normál esetben az jellemzi, hogy az ember meglévő személyiségvonásai erősödnek fel, a pálfordulás ritka. Iván László, a Semmelweis Egyetem professor emeritusa, 2001-2002-ben idősügyi miniszteri biztos, kérdésünkre úgy vélekedett, hogy az időskor önmagában nem jár elbutulással. Véleménye szerint például az egyik leglátványosabb "tünet", a feledékenység is lehet "jóindulatú": egyszerűen az érdekesebb (régi) dolgok kötik le a figyelmet, az orrunk előtt lévő tárgyakra pedig már nem jut elég figyelem. Ez még nem feltétlenül betegség.
Az a sok keresztrejtvény
Az időskori közösségi aktivitásról sajnos nem tud semmi meglepőt mondani. Az agyfunkciók változásai bizony összefüggnek szociális körülményekkel, tehát aki aktívabb, az egészségesebb is lehetne, de a hazai helyzet nem túl rózsás. Még leginkább az egyházak jelentenek befogadó közeget, de az egyéb, civil kezdeményezések (kézműveskörök, TIT-előadások és a többi) csak nagyon kevés emberhez jutnak el. A külföldön széles körben ismert és népszerű, speciálisan a nyugdíjas korosztályra rárepülő idősoktatás itthon még gyerekcipőben jár. Iván László tizenkét éve működteti az Idősek Akadémiáját, ahol minden hónapban ő, illetve meghívott előadók celebrálják a tudományos ismeretterjesztést, általában úgy kétezer embernek. Czigler István, az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének igazgatója öt évvel ezelőtt gondolkozott egy akkreditált egyetemi keretek között zajló, a legáltalánosabb értelemben vett társadalomtudományi kurzusokat (történelem, szociológia, közgazdaságtan, művészettörténet) és életvezetési tudnivalókat magában foglaló idősoktatási program beindításán. Az igényfelmérés során viszont az derült ki, hogy erre a kutya sem kíváncsi. Tekintve, hogy Magyarországon mintegy hárommillió nyugdíjas él, nehéz elképzelni, miért nem nőnek gombamód a földből a - természetesen fizetős - szakosodott iskolák. Esetleg államilag is lehetne mindezt ösztönözni, ha már az EU különböző szervei nagyjából évente nyomatékosan leszögezik, hogy az élethosszig tartó tanulás az üdvözítő út - mind gazdasági, mind társadalmi szempontból. A törvények értelmében persze nyolcvanévesen is el lehet végezni egy rendes egyetemet, de ez egyelőre, érthető okokból, bulvárlapokba való kuriózum. Czigler ugyanakkor figyelmeztet: az elme nem úgy izmosodik, mint a test, tehát a szellemi aktivitás nem árthat, de erős, direkt hatás nem kimutatható. "Ha sokat gyúrok, erősebb leszek, ha sokat fejtek keresztrejtvényt, megokosodok. Ez egy tetszetős hasonlat, de ugyanannyira igaz, mintha azt mondanánk: minél többet eszem, annál jobb lesz az emésztésem. Ha valaki használja a fejét, az segít, de nincs rá bizonyíték, hogy ennek olyan drámai hatása lenne. Az aktív életmód használ a szellemi teljesítménynek, de nem azért, mert közvetlenül javítja egy bizonyos agyterület működését. Kimutatható hatása a testmozgásnak van, mert serkenti az agyi vérkeringést."
A megszokás mint megtartó erő
De hát miért akarna egy főnökök karmaiból szabadult, a hivatalok packázásaiba belefáradt nyugdíjas újra iskolába járni? Feloldhatatlannak tűnő paradoxon feszül két - szakemberek és laikusok által egyaránt hangoztatott - tétel között. Mert egyrészt mi sem kívánatosabb, mint hogy a nagypapa társaságba járjon, nyitott legyen mindenre, kihívást és célt találjon az életben, ugyanakkor abban is meglehetősen nagy az egyetértés, hogy a környezetváltozás az esetek többségében katasztrofális lehet, az új, az ismeretlen szorongást szülhet. Biró Eszter, a Magyar Hospice Alapítvány szakpszichológusa arról mesél, hogy az általuk megismert halálos beteg, idős emberek utóbb megvalósíthatatlanná váló tervei között legfeljebb az utazgatás szerepel, egyébként - jó esetben - a család áll életük és álmaik középpontjában. Amikor pedig szembesülnek azzal, hogy pár év vagy hónap van hátra az életükből, még csak elvétve sem a Bakancslista című csodás filmopusban megörökített féktelen és pótlólagos élethabzsolást választják, hanem - egészséges társaikhoz hasonlóan - igyekeznek fenntartani megszokott napirendjüket. Az öngondoskodás itt az önazonosság megőrzését jelenti. Nem feladni magunkat, nem kihalni önmagunkból, mint a csiga.
A legegyszerűbb persze bölcsnek lenni, csak úgy. Merthogy, mint köztudott, a bölcsesség az öregek sajátja. Egyes gerontológusok mint tudományos kutatásuk tárgyát definiálják is (Baltes- Smith-Staudinger): "szakértő tudás az élet alapvető gyakorlatában (pragmatikájában), amely kivételes belátást és ítéletalkotást tesz lehetővé az emberi állapot komplex és bizonytalan dolgaiban is". Hát akkor - legyünk bölcsek!
