A 18. század második felére a pestisjárványok eltűntek Európából. Néhány évtizeden át úgy tűnt, hogy legalább a legrettegettebb, tömeges halálozással járó fertőzések elkerülik a kontinenst. A hamis biztonságérzet azonban hamar elillant; a 19. században egy újabb, addig ismeretlen betegség pusztította végig Európát, s a Föld nagy részét. Nem ismert sem határokat, sem természeti akadályt, hiszen mi, emberek hurcoltuk magunkkal.
Illegális határátlépő
Indiában a kolera (régiesen: epekórság vagy epemirigyláz) már az elmúlt évezredben őshonosnak számíthatott, de sokáig nem lépte túl a szubkontinens határait. Az 1817-ben újraéledő betegség azonban már világjárványt okozott, nem is sikerült többé visszaszorítani eredeti szülőhelyére. Kereskedők, utazók, hajósok és hadseregek adták tovább, a Közel-Kelet és Egyiptom mellett a ragály végigpusztította a Kaukázus és a Kaszpi-tenger vidékét is. Európa közepére az orosz–perzsa háború hadszíntereiről az 1830-as lengyel felkelés leverésére küldött csapatok hurcolták be a kórokozót. Csupán idő kérdése volt, mikor jelenik meg a szomszédos Magyar Királyságban.
A védekezés során minden lehetséges hibát elkövettek a hazai hatóságok. Bár a járvány hírére látszólag időben reagáltak – a közigazgatási-kamarai-katonai bizottság már 1830 végén egészségügyi határzárat állított fel –, ám amikor a hideg téli hónapokban visszaszorult a betegség, úgy gondolták, hogy elmúlt a vész, és a kordont feloldották. Addigra azonban már átlépte a határt a kór: 1831 tavaszán máramarosi fuvarosokkal jutott be, majd sószállító tutajosok terjesztették el a Tisza mentén.
Az egészségügyi hatóságok a korábban a pestis ellen alkalmazott rendszabályokkal, útelzárásokkal, karanténokkal igyekeztek megállítani a kolerát, de nem jártak sikerrel. A megelőző két esztendő természeti csapásai (1829-ben marhavész dühöngött, ezt igen kemény tél, majd árvizek sora, 1830 nyarán pedig pusztító aszály követte) amúgy is kimerítették a föld népét, a hatósági járványvédelmi intézkedések pedig meggátolták, hogy betakarítsák a végre bőségesnek ígérkező termést, amely végül a földeken és a fákon enyészett el.
A betegség rejtélyes mivolta (lásd: Szörnyű természet című keretes írásunkat), gyors terjedése, hirtelen lefolyása és súlyossága (ekkoriban majdnem minden második fertőzött meghalt), a koleratemetőkben előre megásott tömegsírok látványa, az éjjel-nappal zúgó harangok és az elhunytak azonnali, szertartás nélküli elföldelése – Soós István történész szavaival – az apokalipszis hangulatát idézték. A rettenetes körülményeket pontosan idézik fel az ekkor már idős Kazinczy Ferenc levelei: a fertőzés veszélyének súlyosságát csak késve felismerő írót is elragadta az általa csak mirigynek nevezett kolera.
A korabeli orvosok sem álltak a helyzet magaslatán, s a gyógyítás tudománya még igen messze állt attól, hogy bizonyítékalapúnak lehessen nevezni. Félreismerték a betegség természetét, jó ideig pedig még azt is tagadták, hogy a Kelet-Európában akkor már dühöngő kolera volna a felelős. A magyar orvostudorok 1831. július 5-én hivatalosan is amellett foglaltak állást, hogy a „kolerát nem járványos, hanem mételyes betegségnek kell tekinteni”. Jellemző, hogy a védekezés legnépszerűbb fegyvere a közönséges hasmenés kezelésében bevált bizmutpor volt, amely kolera ellen hatástalannak bizonyult. A kutak fertőtlenítése sem hozta meg a várt eredményt, ám ha gondatlanul végezték, még mérgezést is okozhatott. A tömeghalál élménye és a járványtól való félelem hamarosan hisztérikus hangulatot váltott ki a legérintettebb, amúgy is mélységesen elmaradott északi-északkeleti vidékek lakóiban. Miután elterjedt a rémhír, hogy az urak és az orvosok tudatosan a vidék népének elpusztításán ügyködnek, a kapára-kaszára kapó észak-magyarországi falusiak vármegyei tisztviselőket, orvosokat és zsidókat bántalmaztak, nemesi kúriákat támadtak meg. A vérengzések több mint egytucatnyi halálos áldozatot követeltek. A történelemkönyvekben koleralázadásnak nevezett kétségbeesett, szervezetlen, több hullámban feltámadó parasztmozgalmat végül katonasággal verték le, de a nyugtalanság csak akkor szűnt meg, amikor a kolera 1831. szeptember végén – olyan hirtelen, ahogyan jött – eltűnt az országból. 1831 őszéig több mint 236 ezer áldozatot szedett (csak Pesten majdnem 1500-at), ami a Magyar Királyság akkori lakosságának 2,8 százalékát jelentette.
Van másik
A ragály ugyan távozott, de nem véglegesen: 1849-ben az intervenciós orosz cári csapatok hurcolták vissza a kolerát, mely sokkal több áldozatot követelt tőlük, mint maguk a harci cselekmények. A betegség nem válogatott, Haynau osztrák főseregét sem kímélte. Ennek hatására Kossuth július 14-én, Szegeden közzétett kiáltványában nem átallotta a magyarok istenének mennyei eszközeként emlegetni a spontán biológiai fegyvernek beállított kórt. Ám a betegség rácáfolt kevéssé átgondolt szavaira: a honvédsereget sem kímélte, és szörnyű áldozatokat követelt a háború következményeit amúgy is megszenvedő polgári lakosság körében is. 1849 őszén végigpusztította Pestet és Budát is, majd télen, miután kitombolta magát, elenyészett a járvány. Az áldozatok pontos számát nem ismerjük, a kutatók is csupán az 1849-es év kiemelkedően magas halálozási adataiból indulnak ki, melyek nem csak a harci cselekményeknek, a háborús áldozatoknak tudhatók be.
A következő nagy kolerajárvány idejére, 1854–1855-re helyreállt a közigazgatás rendje: Pesten 3520 megbetegedést regisztráltak, s több mint a felük (1848 fő) meg is halt. A budai és óbudai lakosok közül 1477-en fertőződtek meg kolerával, de közülük „csak” 507-en haltak bele, ami rámutathatott a mortalitás és a szociális helyzet közötti kapcsolatra is. A járvány 14 hónapig tombolt megszakítás nélkül, azaz már a téli hideg sem állította meg a kórokozókat. A kortársak jó érzékkel a Galíciából és Erdélyből a városokba, például Pest-Budára vezényelt, polgárházakban elszállásolt császári csapatokat tartották felelősnek a ragály gyors terjedéséért. Így történt 1866-ban is, amikor a porosz–osztrák háború miatti kiterjedt csapatmozgások gondoskodtak arról, hogy az eredetileg az Al-Duna felől beszivárgó kór mindenhová befészkelje magát. A mérleg: országosan 150 ezer megbetegedés, 70 ezer halott.
Azt gondolnánk, hogy négy nagy járvány talán elég volt ahhoz, hogy az orvosok és a hivatalnokok levonják a megfelelő tanulságokat, különösen, ami a járvány terjedése és az elborzasztó higiéniai viszonyok közötti kapcsolatot illeti. Nem így történt: az 1872–1874-es országos járvány minden addiginál nagyobb és gyilkosabb volt, s e tekintetben ma is rekordernek számít. A rossz termés okozta éhínséggel súlyosbított, több mint két évig dühöngő ragály összesen 400–450 ezer halálos áldozatot követelt. A járvány okozta demográfiai veszteséget csak hat év elteltével heverte ki az ország. Csupán Pesten 5284 megbetegedés történt, és 2558-an bele is haltak.
Bár az első világháborúig rendszeresen visszatért, a továbbra is rettegett járvány ekkorra már jócskán veszített pusztító erejéből. A fővárosban 1886-ban 520, 1892–1893-ban 636, 1914–1915-ben 162 halálos áldozatot szedett. A védekezés szervezetté, rutinszerűvé válásával a veszteséget már ezrelékekben is alig lehetett kifejezni: ekkoriban inkább a riadalom volt nagy, nem a veszély. Különösen nagy ijedséget keltett a járvány feltámadása 1892–1893-ban, de az országosan 5 ezer áldozat már nem idézte a korábbi évtizedek járványkatasztrófáit. Szerepe volt ebben a higiéniai viszonyok javulásának – mindenekelőtt a városok csatornázásának –, de a figyelő- és bejelentőrendszer fejlesztése is hatékonyabbá tette a védekezést.
A statisztika diadala
Noha az orvosok és természettudósok ezekben az évtizedekben lázasan kutatták a kolera okozóját és terjedési mechanizmusát, illetve keresték a védekezés és a gyógyítás lehetőségeit, még az utolsó nagy járvány idején is sötétben tapogatóztak. Az 1870-es években is elterjedt gyógyszernek számított az ópium, a kámforszesz, a rummal, ecettel vagy citrommal kevert ivóvíz. Az orvosok körében a talajfertőzési elmélet uralkodott, a fő betegségátvivőket („miazmákat”) elsősorban a fertőzött ruhákban és ágyneműkben keresték. Az ivóvízfertőzés veszélyét (az angol orvos, John Snow megállapításait átvéve) már általában elfogadták, az élővizek által terjesztett járványról még megoszlottak a vélemények. Robert Koch német orvos-mikrobiológusnak végül 1883-ra sikerült tisztáznia a Vibrio cholerae baktérium szerepét a betegség kialakulásában.
A különböző magyarázatok ellenőrzésében nagy jelentősége volt azoknak a részletes statisztikai elemzéseknek, amelyeket Pest, illetve Budapest tisztiorvosai (Tormay Károly), illetve statisztikusai (Kőrösy József) tettek közzé az 1854–1855-ös járványtól kezdve. Ezek az elemzések egybehangzóan bizonyították, hogy a kolera leginkább a szegények, a munkások, s általában a szűkölködő néposztályok tagjait sújtotta. A szegényebb rétegek által lakott három külvárosban nagyságrendekkel nagyobb volt a megbetegedések és halálesetek aránya, mint a két jómódú belső kerületben. 1854–1855-ben a legszínvonalasabb lakásállományú Lipótvárosban szinte alig fordultak elő megbetegedések.
A járvány visszaszorításában döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy felismerték az ivóvíz szerepét a betegség terjedésében. A fővárosi vízvezeték-hálózat kiépítésének és a csatornázásnak nagy lökést adott az 1866-os járvány, de ez önmagában még nem szüntette meg a veszélyt. Ötvös József, a Szent Rókus Kórház orvosa, aki az 1892–1893-as járvány után alapos elemzésnek vetette alá a megbetegedettek életviszonyait, még mindig elsősorban az ivóvízzel, pontosabban a Duna fertőzöttségével hozta összefüggésbe az eseteket.
Az utolsó, kisebb járványok alkalmával már nemcsak a fertőzés tömeges elterjedését sikerült megakadályozni, hanem a betegek elkülönítése, kezelése is rutinszerű szervezettséggel folyt. 1892-ben például a sajtó is bemutatta a kolerás betegeket fogadó barakk-kórházat, amelyben példás rend és tisztaság uralkodott. A járvány idején külön orvosi és ápoló személyzet várta a betegeket – ekkor már infúziót is alkalmaztak a kiszáradás elkerülésére –, akiket vitorlavászonnal fedett vöröskeresztes kocsik szállítottak be a szigorúan zárt területre.
| Szörnyű természet A kolerát a Vibrio cholerae nevű baktérium törzsei okozzák. A kórokozók a bélrendszerbe kerülve beágyazódnak a vékonybél falába, és ott toxikus fehérjéket kezdenek termelni, amelyek a tüneteket okozzák. A betegség fekális-orális úton terjed, a kórokozókkal teli széklettel és hányással érintkezésbe lépve lehet elkapni. A leggyakoribb persze, hogy az ivóvíz és az élelmiszerek válnak fertőzötté. A kolerás betegnél rövid (1–3 napos) lappangás után megállíthatatlan hasmenés és sokszor hányás alakul ki – egy idő után szinte vízszerű anyag távozik a szervezetből. Mindehhez sokszor izomgörcsök, beesett szemek, előbb kifakuló, majd a nagyfokú vízveszteség miatt elkékülő bőr társul. A láz ritka, sőt általában más fertőzésre utal. A legfontosabb kezelés az elvesztett víz és elektrolitok pótlása; enyhén sós-cukros vízzel kell itatni a beteget. A koleravibriók érzékenyek a kiszáradásra, és nem szeretik a savas közeget sem: egészséges gyomor- és bélműködés esetén kicsi a fertőzés veszélye, de más kórokozókkal „szövetségben” már hatékonyabban támadnak. A világban 1961 óta immár a hetedik kolerajárvány zajlik, zömmel bolygónk szegényebb övezeteiben. Egyes becslések szerint évente 3–5 millióan fertőződnek meg, a halottak száma 30 és 130 ezer között ingadozik. |
