Magyar Narancs: Az Utószóban azt írod, bár volt tudomása a család újabb generációinak is a kitelepítéstörténetről, nem volt ez kibeszélt téma. Te is csak akkor ismerkedtél meg az eseményekkel alaposabban, amikor a nagyszüleid, elsősorban a nagyanyád, Kövér Katalin levelei hozzád kerültek.
Kollai István: Valami minimális információ keringett csak a gyerekkoromban a kitelepítésről, az is leginkább azért, mert édesanyám Békéscsabán született. A családunknak nem volt köze a városhoz, ezért gyakran rákérdeztem anyámnál, hogy ő miért éppen ott született. Erre jött a válasz, hogy azért, mert ki voltunk telepítve. De ezzel le is zárta a témát. Fiatalon, amikor elkezdtem a történelmi témák iránt érdeklődni, a nagyanyám szívesen mesélt például Budapest ostromáról, a szovjet front átvonulásáról, de a kitelepítésről soha. Nyilvánvalóan traumatikus élmény volt neki, de az is benne volt, hogy az egészet le is nézte: hát micsoda dolog, hogy ez megtörténhetett velük! Anyámnak még mesélt, azt tudom. És jó mesélő volt. A lányának mondott történeteibe belefűzött sok színes motívumot, kicsit elemelte a valóságtól az eseményeket, szinte mágikus-realista színezetben tálalta a kitelepítés körülményeit. Az állatoknak nevük volt, a kemencére szíveket festettek. De azt már anyám is csak akkor értette meg, amikor a levelek hozzá kerültek, és elolvasta őket, hogy ezekben a történetekben, amelyeket gyerekkorában hallott, sokkal több az igazság, mint ahogy ő korábban hitte.
MN: Nagyanyád visszatért valaha Kamutra?
KI: Nem, ő soha nem ment vissza oda. Nagyapám igen, miután már elváltak nagyanyámmal, az új feleségének megmutatta az egykori helyszíneket.
MN: A levelek hogyan maradtak fenn ilyen sokáig úgy, hogy nem nyúlt hozzájuk senki?
KI: Dédnagyanyám volt az, akinek a levelek nagy részét címezte nagyanyám, ő pedig gondosan elrakta mindet. Később tőle kapta meg a nagyanyám, aki a 70-es években nekiült egyszer, hogy legépelje azokat, de rögtön az elején feladta a dolgot, nem volt ereje hozzá. A halála után anyámhoz kerültek, aki valóban legépelte, és nekem is megmutatta a leveleket. Ám ahhoz, hogy érthető legyen, miről is van szó, kellettek a jegyzetek, a háttérkutatások, a rokonokkal készített interjúk, a megkapott családi archívumok.
MN: „Az evező fogva vagyon…” cím alatt kiadott levelezés akár regényszerűen is olvasható, és ennek kétségtelenül nagyanyád, Kövér Katalin a főszereplője, azaz elbeszélője, az ő levelei teszik ki a könyv nagy részét, hozzá képest nagyapád épp csak akkor írt egy-két sort, ha nagyon muszáj volt.
KI: Az egyik tanulsága számomra ennek a történetnek az, hogy egy effajta sokkhatás, mint amilyen a kitelepítés volt, nagyon erősen kihozza az egyes emberek alapkarakterét. Nagyapám, Mikecz Péter, belenyugvó természetű ember volt, alighanem túlságosan is az. Konstatálta, mi történt vele, és azt, hogy akkor ezután majd így kell élni. A túléléshez elég jól jött ez a hozzáállás. Csakhogy aztán a kitelepítés után is ezt vitte tovább, amikor ott találta magát a kádári kispolgári létben, akkor azt fogadta el. Az, hogy a házasságuk felbomlott, többek között emiatt is történhetett.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
