Csaknem napra pontosan negyven éve, a Holdra szállással (vagyis az adott kor technikai-technológiai tudásából szinte minden lehetségeset kipréselő grandiózus program megvalósulásával) az amerikaiak a kétpólusú világban - nagy nehezen behozva kezdeti lemaradásukat - hosszú időre megszerezték a vezető helyet az űrversenyben. Ma viszont - legalábbis egyelőre - gyakorlatilag csak az oroszok közreműködésével, orosz rakétával juthat amerikai ember az űrbe, de ez távolról sem jelenti, hogy az ismét a Holdra kacsintgató amerikaiak netán lemaradtak volna. Csak hát időközben megkeveredtek kissé a negyven éve még egyértelműnek látszó dolgok.
Az évtized végéig
Amikor 1961 nyarán J. F. Kennedy, a Glenn-féle első amerikai űrrepülés (vagyis igazából inkább csak "űrugrás", hiszen a hajó nem kerülte meg a Földet) után megtette híres bejelentését, mely szerint Amerika még az évtized vége előtt embert küld a Holdra és épségben vissza is hozza onnan, meglehetősen egyszerű volt a világpolitikai leosztás. Ekkorra már világosan kirajzolódott két gazdasági-katonai-politikai nagyhatalmi tömb, amely a második világháborút követő ingatag békerendszerben, a csak csigalassúsággal enyhülő hidegháborúban mindent elkövetett, hogy saját felsőbbrendűségét, közvetlen és közvetett erejét az összes lehetséges módon bizonyítsa. Legpusztítóbb eszközeit, az atomfegyvereket mindkettő képes volt a Föld bármely pontján bevetni, az ehhez szükséges, rohamosan fejlődő rakétatechnika azonban műszaki értelemben alig néhány év alatt "kinőtte" a bolygót, és szinte egyszerre jelentették be a versengő nemes felek 1955-ben, hogy két esztendőn belül műholdat állítanak állandó Föld körüli pályára. Ezt a páros nyilatkozatot szokás az ún. űrverseny nyitányaként emlegetni, ami azon nyomban megindult gőzerővel, mégpedig - kissé váratlanul - a szovjetek sikereivel. Mai ésszel szinte felfoghatatlan az a páni félelem, amit az első orosz műhold bip-bipjének fogásakor érezhettek az amerikaiak. 1961-ben Gagarin repülése újabb közvetlen katonai veszéllyel ugyan nem fenyegetett, viszont lélekromboló volt a tudat, hogy az akkor valóban a mindennapok beszédtémájává váló "ég feletti" verseny első - sok szempontból döntő - fordulóit az oroszok nyerték.
Minderre egyetlen lehetséges amerikai válasz maradt: "megszerezni" a Holdat, mégpedig mindenáron. A Kongresszus 25 milliárd dollárt irányzott elő a nagy célra - pénz tehát akadt bőven, de gyakorlatilag minden egyéb hiányzott. Az akkori USA-űrkutatás nem rendelkezett sem megfelelő rakétával, sem űrbéli gyakorlati tapasztalattal, ráadásul az 1958-ban alapított Nemzeti Légügyi és Ûrhajózási Hivatal (NASA) vezetői sokáig azt sem tudták eldönteni, milyen holdutazási "menetrendet" is válasszanak. Például a Hitler katonai rakétaprogramjából "honosított" rakétazseni, Wernher von Braun eredeti ötletét (óriásrakéta indul a Földről, nyílegyenesen repül a Holdig, a visszatérő egység pedig saját üzemanyaggal hasonló módon startol a holdfelszínről), vagy pedig azt, ami később megvalósult: a rakétára szerelt holdkompot és a szállító űrhajót Föld körüli pályán kapcsolják össze, az egység innen indul csaknem 400 ezer kilométeres útjára, ahol ismét keringésbe kezd. Ezután a kisebb tömegű komp leválik, leszáll, az űrhajósok kilépnek a felszínre, majd feladatuk végeztével, a leszállóegység alját kilövőállásként használva, visszastartolnak a keringő űrhajóhoz, ismét dokkolnak, begyújtják a főhajtóművet, és elindulnak haza. Ez így, elmondva nem tűnhet túlságosan bonyolultnak, de a gyakorlatban szinte minden napra jutott valami váratlan nehézség, és a programot nem kerülte el a tragédia sem. Igaz, a teljes Gemini-Apollo holdprogram egyetlen, ám akkor három életet követelő halálos balesete a földön történt, az Apollo-1 űrhajó egy "űrszerű" modelltesztelés során kigyulladt, és az űrhajósokat nem sikerült időben kimenteni. A szomorú történet maga - miként jellemzően az emberes holdprogram egésze - egyébként nem nélkülözi a groteszk elemeket sem: a parancsnok, az "első" címére is esélyes Grissom előbb amiatt zsörtölődik, vajon hogyan is juthatnak el úgy a Holdra, hogy itt a Földön, két háztömbnyire sem értik, mit mond, aztán hirtelen helyreáll a kommunikáció, és tökéletes tisztasággal hallják a központban - immár a tüzet észlelő űrhajósok segélykiáltásait...
A program egésze végül - 1972-es leállításáig - negyvenmilliárd dollárba került, a beszállító cégeket is ideértve 400 ezer ember dolgozott rajta, de végül sikeresnek ítéltetett, mivel az oroszokat valóban megelőzték. A Kennedy-beszéd és Armstrong nevezetes "kis lépése" között idegtépő nyolc év telt el, mert közben természetesen az ellenfél is nagy gőzzel dolgozott a maga projektjén, és igazából egyik sem tudta egészen biztosan a másikról, hogy az pontosan hol is tart a Hold felé vezető úton. A különös évtized alighanem egyik legbővérűbb és a hangulatot leginkább jellemző "tréfája" az volt a szovjetek részéről, hogy 1968 márciusában a hatodik, a Holdat végre sikeresen megkerülő automata expedíciójuk során egy "kommunikációs kísérlet" keretében felvételről sugározták Popovics és Szevasztyjanov űrhajósok beszélgetését - az amerikaiak pedig Houstonban napokig csak kékültek-zöldültek a messzeségből érkező orosz adás hallatán. Végül aztán, tudjuk jól, 1969. július 21-én 3 óra 56 perckor Neil Armstrong az Eagle kompból kiszállva megtehette azt a bizonyos kis lépést, s ezzel az USA "megszerezte" a Holdat.
Új konstellációban
Talán észrevették, hogy az eddigi történetből maga az égitest mint a fő expedíciós cél mintha kimaradt volna. Nem véletlenül: az emberes Hold-expedíciók, a planéta felderítését célzó kísérletek rendkívül sokba kerülő, ám űrkutatási szempontból meglehetősen kevés újdonságot hozó attrakciónak bizonyultak. Alig túlzunk, ha azt mondjuk: az állandó égi kísérőnk felszínére eljutó űrhajósok - Armstrongék után még hat sikeres expedíció során - "személyesen" semmi mást nem találtak ott azon kívül, amiről a különböző földi és űrszondás vizsgálatok révén már amúgy is mindenki tudott. Saját szemükkel konstatálhatták, hogy a Hold valóban kietlen, légkör nélküli, egyszerre szélsőségesen hideg és meleg, porral borított, kráterek lyuggatta, hatalmas kődarab - gazdasági értelemben kiaknázható ásványkincse pedig nincs. A későbbi automatás kutatások révén egy esetleges későbbi bázis és/vagy távolabbi utazásokhoz használható indítóplatform működtetéséhez szükséges, kibányászható és feldolgozható sarki vízjég jelenlétében bízhatunk ugyan, miként fontos lehet a fúziós erőművek hajtóanyagának alkalmas hélium-3 (3He) izotóp jelenléte, de ezek még a nagyon távoli jövő elemei. Kutatásukhoz továbbra sincs szükség konkrét emberi jelenlétre, miként igazából korábban sem volt. Lényegében ezt látta be a NASA, amikor az Apollo-program utolsó három útját törölte - 1972 decembere óta nem járt ember a Holdon.
Ám kétségtelen, hogy a versenyre koncentrált hatalmas összefogás (ideértve természetesen az oroszokét is) végső soron sem gazdasági, sem tudományos szempontból nem bizonyult hasztalannak. Igaz ugyan, hogy négyszázezer kilométeres út "emberessé" tétele önmagában elvitte a programra költött irdatlan összeg legalább felét, de a speciális követelmények egy sor új, korábban soha nem ismert, ám ma már mindennaposnak számító eljárást és műszaki-technológiai megoldást préselt ki a tudósokból és a mérnökökből. A témával foglalkozó szakirodalomban e ponton általában hosszú felsorolás következik, a különleges távérzékelésre-vezérlésre alapozó, bonyolult rendszertechnikai megoldásoktól, az alkalmazott számítástechnika forradalmától kezdve, az új orvosi diagnosztikai és felkészítési módszereken át egészen a listából soha ki nem hagyható tépőzárig. A kikényszerített hatékonyságjavulás a nem emberes rakétaprogramokat is olcsóbbá tette, a mind nyitottabb világban pedig az üzleti-kereskedelmi célú űrszolgáltatás virágzó nemzetközi versenyszektorrá vált. Ám eközben hosszú évtizedekre legfeljebb a tervezőasztalok környékén merült fel egy-egy újabb merész elképzelés nagyobb szabású űrexpedíciókról (például a Mars felé), de a korábban napjainkra már hatalmas kutatóbázisként elképzelt Nemzetközi Ûrállomás fejlesztése is vontatottan halad.
Új határidők persze ismét akadnak, bár jóval "engedékenyebbek", mint Kennedyé. George Bush amerikai elnök 2004-ben meghirdette az amerikaiak új Hold-programját, a Csillagképet (Constellation), mely szerint az ember 2020 környékén térne vissza az önmagában izgalmasabbá szemernyivel sem vált égitest felszínére, ezúttal azonban már egy állandó bázis kialakításának és a Mars meghódításának előkészítése lehet a fő feladat. A program azonban hasonló gondokkal küzd, mint a nagy előd: új, minden korábbinál erősebb rakéta kell, a négyemberesre tervezett űrhajó kialakításáról pedig még folynak a viták. Miután az új nekiveselkedés sem kecsegtet közvetlen gazdasági haszonnal, aligha túloznak azok a pesszimista előrejelzések, amelyek szerint földhöz ragadt gazdasági számítások miatt a már most is csúszó projekt végrehajtása a jövőben sem lesz - finoman szólva - zökkenőmentes, ráadásul e pillanatban az űrkutatásig ható konkrét politikai verseny sincs a Föld nagyobb államai között. Igaz, hogy léteznek ismét orosz Hold-tervek, de a számítás alapja ott is a gazdaságosság - annak pedig a földközeli szállításra prímán bevált, megbízható rakétaflotta sokkal inkább megfelel.
