Két javakorabeli, egykor mester-tanítvány viszonyban álló amerikai kutató kapta az idén az árverések elméletét és gyakorlatát meghatározó munkásságukért a Sveriges Riksbank, a svéd jegybank alapította – a hagyományos Nobel-díjakat kiegészítő – közgazdasági Nobel-emlékdíjat. Robert B. Wilson (83) és Paul R. Milgrom (72) az elméleti, magas szinten matematizált közgazdaságtan klasszikusai, akik több területen is gyümölcsöző tudományos tevékenységet folytattak – sokszor szorosan együttműködve. Mindketten az amerikai elit egyetem, a Stanford kötelékébe tartoznak.
Kalapács alatt
Az aukciók közgazdasági fontossága nyilvánvaló, hiszen rádiós és mobiltelefonos frekvenciákat, bányászati engedélyeket, energiakvótákat is árveréssel értékesítenek, de így kel el az állampapírok nem kis része is. Létezik nyílt kikiáltásos aukció, ahol az árverező a dolgait emelkedő (angol típusú) vagy éppen csökkenő (holland típusú) licitajánlatok mellett hirdeti meg eladásra – szigorúan nyilvánosan. Itt a licitálók döntésétől függ, hogy az épp aktuális áron tesznek-e ajánlatot vagy sem. Ezzel szemben a zárt ajánlattételi aukció esetén a licitálók határidőre, lezárt borítékban nyújtják át ajánlataikat, amelyeket az eladó megadott szempontok alapján sorba rendez, és így határozza meg a vevő személyét. Az sem egyértelmű, hogy a licit győztesének milyen árat kell végül fizetnie: az első áras aukción a vevő azt az árat fizeti ki, amelyet előzetesen ajánlott, a második áras aukció esetén azonban a vételár mindenki számára azonos (amely mellett a felkínált mennyiséget éppen el lehet adni). E szempontok kombinációja azután számos aukciós formát alakít ki, ezek működését, tulajdonságait vizsgálja a közgazdaság-tudomány árverésekkel foglalkozó ága.
Evidensnek tűnik, hogy az árverezők és a licitálók más és más célokat akarnak elérni, sőt az alkalmazott játékelméleti modell szerint úgynevezett zérusösszegű játszmát folytatnak, amelyben az egyik nyeresége a másik hasznából csíp le. Aukción az eladó természetesen megpróbálja minél inkább feltornászni a vételárat, ám a licitáló számára csak addig érdemes emelni a tétet, amíg a kívánt holmi kölcsönösen elismert, úgynevezett közös értéke (common value) meghaladja az aukción kialkudott vételárat. A közgazdasági aukcióelmélet által kezelni kívánt egyik legismertebb, némileg paradoxnak tűnő, de valójában könnyen belátható jelenség a győztes átka: amikor a licitálók eltérő információkkal bírnak az árverésre kerülő tárgy értékéről (amely valamennyiük számára ugyanakkora jövőbeli haszonnal kecsegtet), akkor közülük a legoptimistább hajlamos jelentősen túlértékelni a várható hasznot, és ezért túlfizetni magát. Rosszabb esetben a tárgy jövőbeli értéke egyáltalán nem éri meg a ráfordított aukciós költséget, jobb esetben „csupán” némileg ér kevesebbet az előzetesen számítottnál, így a kalkulálthoz képest kevesebb is lesz a rajta realizált haszon. Jellemző, hogy a győztes átkáról először 1971-ben írt három olajmérnök a part menti (a mélyben kőolajat, földgázt rejtő) self területek évenkénti árverezésének kapcsán. Ez azért is jó példa, mert egy megszerzett szektorból kitermelt kőolaj elvben mindenkinek ugyanakkora hasznot hajtana a jövőben, ugyanakkor vállalattól függően más és más lehet a kitermelés költsége, ami befolyásolja az egyéni értékelést. Az évtizedek során, számos kutató eredményei nyomán kifejlődött aukcióelmélet szerint ugyanakkor az átoknak nem is kéne hatnia: az úgynevezett jövedelemazonossági tétel (revenue equivalence theorem) szerint az eladó realizálható hasznának várható értéke azonos lesz, alkalmazzanak bármilyen aukciós formát. Persze ez nem jelenti azt, hogy adott esetekben ne jelentkezhetne extra bevétel az eladónál annak következtében, hogy valaki túlfizette magát.
| ||
Az aukcióelmélet kutatói pontosan arra kíváncsiak, milyen magatartási, üzleti viselkedésbeli szabályai vannak az ajánlattételeknek, és hogyan befolyásolják ezek a végül kialakított árakat. Az árverési stratégiákat befolyásolják a licitálónak a megszerzendő javak értékére és a többiek viselkedésére, meg persze a konkurencia által is megszerezni kívánt javak saját értékelésére vonatkozó információi. Az árverés tényleg csoportjáték abban az értelemben, hogy mindenki a másikat figyeli, és a többiek vélt vagy valós viselkedése és gondolkodása alapján alakítja ki a saját stratégiáját. Éppen ebben a tekintetben tett hozzá sokat a most díjazott két közgazdász az aukciós elmélet fejlődéséhez. Wilson például először világított rá arra, hogy a licitálók ajánlattételeik megalkotása során általában a saját racionális becslésük alá céloznak, főleg, ami az aukción felkínált dolgok értékelését illeti. Ez leginkább azért van így, mert a licitálók maguk is tudatában vannak a nyertes átkának, így inkább elkerülnék, hogy többet fizessenek célpontjuk óvatosan kezelt közös hasznánál.
Tudományos karrierje előtt a matematikus végzettségű Milgrom évekig dolgozott az üzleti szférában aktuáriusként, azaz alkalmazott biztosítási matematikusként. Tudományos pályafutását éppen Wilson egyengette – témavezetőként is. A hetvenes évek végén ahhoz a közgazdászcsapathoz tartoztak (Wilson már tekintélyes professzorként, az 1948-as születésű Milgrom fiatal kutatóként), akik a játékelmélet módszereit alkalmazták sikerrel régi közgazdasági problémák megoldására: az árképzés, a pénzügyi piacok és az ipari szervezetek működésének elemzése mellett ilyen volt az árverések elméletének kidolgozása is. Mindketten fontos szerepet játszottak a játékelmélet továbbfejlesztésében, például ami a játékosok reputációépítési stratégiáját, illetve az ismétléses játékokban mutatott viselkedését illeti. Milgrom saját aukcióelméletében igyekezett különbséget tenni a közös érték és a magánérték között, és mindkettőt a maga helyén próbálta elemezni. Egyik legfontosabb megállapítása szerint a különböző aukciós formák esetén egyaránt nagyobb bevételt lehet realizálni, ha az ajánlattevők többet tudnak a többiek – az árverezett holmit érintő – értékbecsléseiről.
A Nobel-díjat odaítélők azonban nem csupán az elméleti, de a gyakorlati hozzájárulásukat is jutalmazták, kiemelve, hogy Wilson és Milgrom teoretikus alapvetéseikből kiindulva olyan új aukciós formákat is kidolgoztak, amelyek révén amúgy nehezen értékesíthető termékek és szolgáltatások is kalapács alá kerülhettek. Ráadásul közben jól jártak az adófizetők (amennyiben szűkösen rendelkezésre álló közjószágot árvereztek) és jól jártak maguk a vevők is, akik a nagyobb informáltság révén elkerülték a túlfizetést. Amúgy Milgrom szerint már az is segítség az eladó és valószínűleg a vevő számára, ha angol típusú, alacsony áron kezdődő licitet alkalmazunk. Ahogy emelkednek az ajánlatok, a versenytársak láthatják, ki hol száll ki, és ez jobb informáltságot eredményez – miközben így végül nagyobb bevételt realizál az eladó is, mint ha az idővel csökkenő értékű tétekkel operáló, holland típusú licitet alkalmazták volna.
Gyakorlati haszon
Talán legismertebb hozzájárulásuk az aukciók napi gyakorlatához a rádiófrekvenciák hatékonyabb értékesítését lehetővé tevő egyidejű, többfordulós árverés (simultaneous multiple round auction – SMRA) rendszerének kidolgozása volt. Korábban a rádiófrekvenciák értékesítése során az egyes pályázók egyenként (ún. komparatív meghallgatás során) próbálták meggyőzni az illetékes amerikai hatóságot, az FCC-t arról, hogy miért ítéljék nekik a megpályáztatott frekvenciát. Mivel a sok lobbizással járó gyakorlat során sűrűn merült fel a korrupció gyanúja, áttértek a sorsolásos rendszerre, ez a rádiófrekvenciák kiosztását a véletlenre bízta, ám nem bizonyult optimális megoldásnak sem az igazságosság, sem a költségvetési bevétel szempontjából. Ráadásul nem tette lehetővé a lokálisan elnyert frekvenciák összehangolását, és így regionális vagy akár országos rádióhálózat kialakítását.
Milgrom és Wilson éppen ezért azt javasolták, hogy egy időben, egyeztetve tartsák meg az egyes helyi aukciókat, és a licitáláshoz több kör álljon rendelkezésre. A reménybeli műsorszolgáltatók párhuzamosan versenyezhettek az egyes helyi aukciókon, az árak lokális alakulásából pedig következtethettek arra, van-e esélyük egy országos hálózat kiépítésére. A licitálást körülvevő bizonytalanság jelentős mértékben csökkent, ennek nyomán pedig nőttek az amerikai költségvetés bevételei is: az FCC már az első, 1994-es aukción tíz frekvenciát értékesített 617 millió dollár értékben, az ezt követő húsz év alatt pedig a módszer közel 120 milliárd dollár bevételt eredményezett. Immár nem csupán rádiófrekvenciákat, de a telefontársaságok által megcélzott mikrohullámú frekvenciákat is így értékesítik. Jellemző, hogy ma már számos országban az SMRA-t alkalmazzák a rádiófrekvenciák, ráadásul az energiahordozók (földgáz, elektromos áram) értékesítése során is. Az SMRA-n túl Milgrom más, hasonlóan forradalmi jelentőségű aukciós formákat is kidolgozott: annak a csapatnak is ő volt a vezetője, amely megtervezte a 2016–2017-es, szintén az FCC által szervezett és lebonyolított, kétoldalú, ösztönzésen alapuló aukciót, ahol kompenzáció fejében tévétársaságoktól vettek át (már) nem használt frekvenciatartományokat a széles sávú vezeték nélküli szolgáltatók részére.
