A viharos körülmények között – az első világháború elvesztését követően, részben elvetélt forradalmi kísérletek közepette, kvázi polgárháborús helyzetben – létrejött weimari köztársaság alkotmánya a kezdetektől tartalmazott egy olyan cikket, amely veszélyhelyzetben felhatalmazta a köztársaság vezetőit arra, hogy túlléphessenek az alkotmányon. A hírhedt 48. cikk lehetővé tette, hogy a látszatra demokratikus, köztársasági Németország vezetői ily módon gondosan szétverjék a demokrácia intézményeit – akarva-akaratlanul utat nyitva Hitlernek. A rendet és a közbiztonságot jelentősen fenyegető veszélyhelyzet kialakulása esetén e cikk értelmében a birodalmi elnök a rend és a közbiztonság helyreállításáért szükségrendeleteket adhatott ki, melyeknek akár a fegyveres erők bevetésével is érvényt szerezhetett – és ideiglenesen hatályon kívül helyezhetett alapvető alkotmányos jogokat is.
A szükségrendeleti kormányzás első mestere papíron baloldali politikus volt. A radikális forradalmi baloldali kísérletekkel szemben rendre kíméletlenül fellépő Friedrich Ebert, a weimari köztársaság első (szociáldemokrata) elnöke 136 (!) esetben használta a 48. cikket – például akkor, amikor 1923-ban hatalmi, rendeleti úton a Reichswehr, a (birodalmi) hadsereg bevetésével helyezte törvényen kívül és számolta fel erőszakkal Szászország, illetve Türingia választások nyomán hatalomra került baloldali kormányát.
A konzervatívok árulása
A 48. cikk alkalmazásának „fénykora” a Németországot különös erővel sújtó nagy gazdasági válság nyomán érkezett el. Miután a válságkezeléssel megbízott, a konzervatív (centrumpárti) Heinrich Brüning vezette kormány 1930 folyamán hiába próbált többséget szerezni elképzeléseinek, inkább rávették Hindenburgot, a háborús hős tábornokból lett köztársasági elnököt, hogy éljen a 48-as cikk nyújtotta jogaival, és szükséghelyzeti rendelettel hatalmazza föl a Brüning-kormányt arra, hogy a parlament alsóháza (a Reichstag) jóváhagyása nélkül kormányozhasson. A Reichstag ekkor kis többséggel bár, de megtorpedózta az elnök és Brüning terveit: hatályon kívül helyezte Hindenburg rendeletét (ezt szintén a 48. cikk tette lehetővé). Ezzel azonban csak azt érték el, hogy Hindenburg feloszlatta a birodalmi gyűlést, és 1930. szeptember 14-re új választásokat írt ki. Ezen alaposan előretörtek a nácik, és bár jóval kisebb mértékben, de növelték szavazataikat a kommunisták is – azaz jelentősen csökkent a német törvényhozás alsóházában az alkotmányos rendet támogató demokratikus pártok képviselete. Jellemző, hogy 1930 és 1932 között a Reichstag alig hozott törvényeket – e tekintetben tökéletes a folytonosság az 1933. január 30-tól számítható náci időszakkal. Ezzel szemben a rendre a konzervatív jobboldalról kikerülő kancellárok (Brüning után a szintén centrumpárti Franz von Papen, majd a kevesebb mint két hónapig regnáló Kurt von Schleicher tábornok) nyugodtan vehették semmibe a komoly önállósággal rendelkező demokratikus tartományi kormányok jogait.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
