Esőcsinálók

Távoli még a jövő, amikor nagy biztonsággal mérsékelni tudjuk a pusztító időjárási jelenségek kártételeit. Gőzerővel folynak a kísérletek, de egyelőre csak araszolunk a cél felé.

Kinek ne jutott volna eszébe belenyúlni az időjárás menetébe, eloszlatni a viharfelhőket, vagy épp ellenkezőleg, hűsítő záport előidézni a pokoli forróságban. Az időjárás mesterséges módosítása már rég nem csupán vágy­álom; sokfelé, szinte napi rendszerességgel próbálkoznak vele, igaz, meglehetősen kétséges hatékonysággal és nem elhanyagolható kockázatokkal.

 

A felhő közepébe

A modern, tudományos esőcsinálás gyakorlata 1946-ig nyúlik vissza, amerikai fizikusok ekkor kezdtek túlhűlt vízcseppeket tartalmazó mesterséges felhőkkel kísérletezni. Vincent Shaefer szárazjég (azaz fagyott szén-dioxid) segítségével mesterséges havazást állított elő a túlhűlt vízpárát tartalmazó levegőből, Bernard Vonnegut (a jeles író, Kurt Vonnegut testvére) pedig ugyanezt a kísérletet még hatékonyabban végezte el ezüst-jodiddal. Az általuk alkalmazott metódus visszaköszön valamennyi viharmódosító és esőcsináló módszerben.

Az alapötlet szerint, ha már elég nedvesség és energia van a légkörben és kellően instabil légtömegek vannak felettünk, akkor mesterséges módszerekkel mi magunk provokálhatjuk ki a csapadékhullást. Csupán azt kell biztosítanunk, hogy kellően sok úgynevezett kondenzációs magot juttassunk a nedves légkörbe. A gondosan megválasztott anyagból álló apró szemcsékre kicsapódik a légköri vízpára, ami a nagy magasságban, alacsony hőmérsékleten kisebb-nagyobb jégkristályokká fagy, amelyek csapadékként hullnak alá. Ráadásul a fagyás során felszabaduló hő hatására növekszik a légköri feláramlás, ami még több vízpárát szív a felhőbe.

De miért is akarna valaki mesterséges jégesőt vagy havazást előidézni, pláne nyáridőben? Nos, a cél ez esetben épp a jégeső megelőzése! A nem kívánt nyári jéghullást ugyanis pont az okozza, hogy a melegebb félévben a zivatarfelhők belsejében magasra törő meleg-nedves levegő lehűlése nyomán túl nagy jégszemek válnak ki, melyek a méretük miatt a zivatarfelhőből aláhullva sem olvadnak el a talaj elérése előtt. Ha azonban milliónyi kis szemcsét juttatunk a felhőkbe (a földről vagy repülőről, rakétákkal vagy generátorokkal), akkor jóval több, s emiatt kisebb jégszem válik ki, ezek aztán részben vagy teljesen elolvadnak, még mielőtt telibe trafálnák a gyümölcsösöket, veteményeseket vagy a szőlőültetvényeket.

Az ezüst-jodid jótékony hatását kihasználva a múlt század végén Magyarország is kialakította a saját időjárás-befolyásoló gyakorlatát: a baranyai rakéták hosszú ideig védték, még ha csak részlegesen is, a régiót a jégkároktól. A kilencvenes évek elejétől a NEFELA Dél-magyarországi Jégesőelhárítási Egyesülés működteti három dél-dunántúli megyében (Baranya, Somogy, Tolna) a jégkárelhárítást: több mint száz talajgenerátoruk a felszínről juttatja az ezüst-jodidot a felhőkbe. Ám hiába élesítik viharriasztás után a rendszert, a hatás jó esetben is korlátozott, a sokszor gigantikus méretű zivatarrendszereket, szupercellákat lehetetlen egyenletesen beszórni. Jövőre állítólag új, immár országos jégelhárító rendszer indulhat be, földi bázisú ezüst-jodid-generátorok százaival (lásd keretes írásunkat).

 

Időjárás-módosító hivatal

Napjaink vezető időjárás-manipulátora Kína, ahol több tízezren foglalkoznak esőcsinálással, illetve viharok elhárításával. Pekingben egy külön időjárás-módosító hivatalt is felállítottak, amelynek működésével leginkább a 2008-as pekingi olimpiai játékok idején találkozhattunk, amikor a város felé tartó csapadéktömbök beszórásával, nedvességtartalmuk ki­ürítésével igyekeztek a derült, napos időt prolongálni (legalább a nyitó és a záró ceremónia idejére). A kínai illetékesek előszeretettel alkalmazzák a provokált csapadékkeltést az elviselhetetlenül szmogos nagyvárosi levegő kimosására és a Góbi sivatag felől érkező porviharok semlegesítésére. A jégviharok elhárítása is a feladataik közé tartozik, és nagyratörő terveik szerint nyaranta mesterséges záporokkal hűtenék a nagyvárost, így csökkentve a légkondicio­nálás miatt megugró villanyszámlát. Persze télen sem ülnek a babérjaikon, az 1997-es szilveszteri hangulathoz például ők biztosították a havazást. Ugyanakkor a technológia árnyoldalát is megtapasztalhatták a pekingiek: a városukat sújtó 2009. novemberi hóvihart valószínűleg egy meggondolatlan, a szárazság enyhítésére szánt ezüst-jodidos beszórással sikerült előidézni.

Ám hiába minden látványos eredmény, a tudósok jó része nincs meggyőződve az efféle esőcsinálási módszerek hatékonyságáról. Nem is csoda, a beszórásos (avagy seeding) technológia hatékonyságát eddig semmiféle statisztikai alapú vizsgálat sem támasztotta alá. Ez annál is meghökkentőbb, mivel a meteorológusoknak mind tisztább képük van arról, mi is zajlik a légkörben, s mi vezet a viharok keletkezéséhez. Afelől semmi kétség, hogy az ezüst-jodid kondenzációs magként valóban működik, vagyis a jégszemek méretét tényleg csökkentheti, egy 2011-es vizsgálat azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy az esőfelhőkön áthaladó repülőgépek sokkal gyakrabban vezetnek jégszemek tömeges kialakulásához, így a csapadékkeltésben is fontosabb lehet a szerepük, mint az alkalmi felhőbeszórásoknak, ráadásul a gépek útvonalán nagyobb méretű jégdarabok is aláhullhatnak. A Tel-avivi Egyetem kutatói 2010-ben arra jutottak, hogy az Izraelben már hosszú évtizedek óta alkalmazott módszernek (ezüst-jodidot juttatnak az esőfelhőkbe, hogy felturbózzák a csapadéktartalmukat) csak igen csekély hatása lehetett a valós csapadékhullásra.

 

Többzsáknyi cement

Kritikák ide vagy oda, a világ számos országában ma is zajlanak időjárás-módosító programok, s azok leginkább a „jól bevált” (azaz nagyon is bizonytalan hatású) felhőbeszórást részesítik előnyben. A fent említett példák mellett többek között az Egyesült Arab Emírségek, Ausztrália vagy az erdőégetés során keletkező füst hatását csökkenteni igyekvő Indonézia is rendszeresen próbálkozik a felhők beszórásával és így a mesterséges esőcsinálással. Előfordulhat persze, hogy a kísérlet túl jól, vagy épp fordítva sül el: Szingapúr például a 2013. június 25-i szokatlan jégesőért az indonéz felhőbeszórási gyakorlatot okolta.

Minden szempontból rendhagyóak az orosz időjárás-módosítási erőfeszítések. A helyi hatóságok a nagyvárosokat megbénító gigantikus havazásokat azzal próbálják megelőzni, hogy szárazjéggel bombázzák a főváros felé haladó nedves légtömegeket. A módszer hatékonyságát szinte lehetetlen megbecsülni, habár a legendák szerint már a csernobili nukleáris katasztrófa után is így próbálták elejét venni, hogy a környékbeli nagyvárosokra radioaktív eső hulljon. Az innovatív módszerek sem idegenek az oroszoktól. 2008 száraz, forró nyarán egy alkalommal többzsáknyi cementet szórtak szét a légkörben, hátha ez beindítja a csapadékképződést, ám az egyik zsák tömbbé dermedt tartalma lezuhant, és átütötte egy ház tetejét.

A rivális nagyhatalmak korábban is gyakorta vádolták egymást azzal, hogy az időjárás befolyásolását katonai célokra akarják felhasználni, afféle időjárásfegyvert készítenek. Az amerikaiaknak valóban létezett egy olyan projektje, amely rászolgált az elnevezésre. A vietnami háború alatt, 1967 tavasza és 1972 nyara között töméntelen mennyiségű ezüst-jodidot szórtak ki a légkörbe, hogy ezzel hosszabbítsák meg az esős évszakot, és lehetetlenné tegyék – legalábbis átmenetileg – az ellenség hadműveleteit, vagy a sárba fullasztott, földcsuszamlások által eltorlaszolt Ho Si Minh-ösvény használatát. A titkos művelet (hivatalos nevén Operation Popeye) valószínűleg a CIA és az akkor épp nemzetbiztonsági tanács­adóként dolgozó Henry Kissinger tudtával zajlott, a művelet hatékonyságáról azonban nincs információnk, csak annyi biztos, hogy a monszun ezüst-jodid nélkül is elég kegyetlen, és bizonytalan ideig húzódik el Délkelet-Ázsiában. Mindenesetre a politikai botrányt követően az Egyesült Államok 1978-ban aláírt egy olyan nemzetközi szerződést, amely tiltja az időjárás-módosítás katonai célú felhasználását.

A trópusi ciklonok (hurrikánok, tájfunok) pusztításai nyomán sokan napjainkban is felteszik a kérdést: vajon nem tudnánk-e módosítani az útvonalukat vagy csökkenteni a pusztító hatásukat? A kérdés jogos, a válasz azonban kiábrándító, az évtizedeken át zajló kísérletek teljes kudarccal végződtek. Pedig az Egyesült Államok kormányának égisze alatt futó tudományos program (hivatalos nevén: Project Stormfury) keretében 1962 és 1983 között számos hurrikán magját (a ciklon „szemét”) szórták be ezüst-jodiddal, azt remélve, hogy a felhőfalban található túlhűlt vízgőz kifagyása (egy új, nagyobb átmérőjű szem létrehozása révén) gyengítheti a hurrikánt. Csak jóval később derült ki, hogy mindez téves előfeltevésekre épült: akkor ugyanis még nem tudtak róla, hogy az erősebb trópusi ciklonokban természetes módon is zajlik egy olyan folyamat, amelyet elő­idézni próbáltak, és a belső felhőgyűrűt, a szem falát ciklikusan, kívülről haladva újratermeli maga a viharrendszer.

A hurrikánok, tájfunok pusztításának mérséklése továbbra is foglalkoztatja a kutatókat, de nem sikerült dűlőre jutniuk e kérdésben. Bármilyen módszert is választanak, azt a viharrendszerek mérete miatt hatalmas területen kéne alkalmazni, ami egyelőre megoldhatatlan feladatnak tűnik. Jellemző módon a jóval kisebb nagyságrendű tornádók és az azokat szülő szupercellák megzabolázásában sem tartunk sehol. A már korábban is alkalmazott trükkök (például a tengert melegítő napsütést elnyelő korom kiszórása a felhőcsúcsokon) éppoly hiábavalónak bizonyultak, mint a vízfelszín hűtésére irányuló kísérletek (pl. szárazjéggel). Nem sok haszna volt a vízfelszínre juttatott vékony, környezetbarát olajfilmnek sem; hiába gátolná ugyanis a vihart tápláló párolgást, ha a vihar nyomán kialakult háborgó vízfelszínen pillanatok alatt széttörik és elporlad.

Halál a jégre!

Idén tavasszal jelentették be, hogy 2018. május 1-jére elkészül az országos talajgenerátoros jég­eső-elhárítási rendszer, amelynek működtetője a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara lesz. A beruházás során 984 új talajgenerátort – közöttük 200 automatikus működésűt – helyeznek majd el négy régióban. A meteorológiai szolgálat a potenciális jégesőt hozó vihar előtt 2–3 órával adna riasztást a rendszer beindításához. A beruházás költsége 1,8 milliárd forint, amit a Vidékfejlesztési Programból finanszíroznak, az évi 1,5 milliárd forintos működési költséget pedig a Kárenyhítési Alapból állnák.